|
35. fejezet
2017.08.12. 22:54
Aragorn a népe fejedelmeként megszokta már, hogy a Völgyzugolyban töltött napjainak felét stratégiai megbeszéléseken és tanácsokon tölti. Több százat végigült már, türelmesen meghallgatta Eriador nagyobb tartományainak követeit, és ugyanannyira igyekezett figyelni akkor is, mikor a keletről jött tündék kapkodó kiejtésükkel elpanaszolták a nyugatiakat egyáltalán nem érintő, a Köd-hegységen túli problémákat, noha ezeket kifejezetten Elrondnak szánták, aki a Fehér Tanácsban a tündéket képviselte. Megtanulta, mikor muszáj közbeszólnia, és mikor nem mozdítja előre az ügyüket, ha beszélni kezd, ahogy azt is nagyon jól tudta, a karddal mikor kell vágni, s mikor kell eltenni a hüvelyébe.
Amikor jópár évvel ezelőtt a rohaniakhoz szegődött, sem volt nehezebb dolga ennél. A hallgatag, szívós harcosok értékelték az őszinteséget, főleg, ha jókor, szükségben érkezett, és nem törődtek vele, egy idegentől, vagy házuk népétől kapják. Ám a gondoriak ebben sem hasonlítottak rokonaikra: amíg más népek a határon viaskodtak az orkokkal, ők társalogtak, és úri cicomák közt vacsoráztak.
A tányérján heverő, a melegtől olvadozó sajtkocka szinte könyörgött azért, hogy villájával piszkálja, és talán meg is teszi, ha nem figyelmeztette volna magát időben, hogy a lehető legudvariasabban kell viselkednie ura előtt. Hiába az ostoba duzzogás, ha jó kapcsolatokat akar ápolni Echtelionnal – márpedig ezért jött –, kénytelen felölteni kényelmetlen díszöltözetét, és rémes, egyenes háttámlájú széken úgy tenni, mintha hatalmas megtiszteltetésben részesülne. Igen, pontosan így mondta, mikor a követ átadta a meghívót.
– Az én tarsolyomban egy olyan anekdota van, ami velem esett meg – harsogta túl az előző nevetést Gethron, Minas Tirith egyik nemese, aki mindig szívesen látott vendég volt az udvarban, nem is inkább Echtelion, mint Denethor barátjaként. – Mikor meghallottuk, hogy egy kis haradi csapat fosztogat nálunk, mondták, hogy az éppen távol lévő vezér helyett üljek én lóra, bár nem volt sok kedvem. Hát, mi tagadás, a lónak sem volt hozzám! Bedobott a legközelebbi tóba, és vizes lett még a… – A férfi csuklott egyet, majd elhallgatott, mert részeg fejében ekkor tudatosult, hogy a leendő Helytartó feleségével és egy hároméves fiúcskával ül egy asztalnál.
Az összejövetelen jelen volt az egész család: az asztalfőnél vendéglátójuk, az ősz, de még így is szinte királyi fenséggel ragyogó Echtelion foglalt helyet, mellette fiával, menyével és unokájával. Ha valaki illett a márványoszlopokkal támogatott, fekete-fehér nagyterembe, Echtelion volt az, s onnan, ahol Aragorn ült, a csalfa délutáni fények ironikus módon még koronát is vontak ősz fejére. A nyitott szívű Helytartó egész életét a trón megvédésének szentelte, miközben rendszeresen kikérte annak a férfinak a véleményét, akié. Aragorn szerette a nagyurat, és nem szeretett neki hazudni származásáról, lelke mélyén pedig azt kívánta, bárcsak összecserélhetnék egymás szerepét: a Helytartó mindig igazságos, többnyire a békén és védelmen alapuló politikája lenyűgözte.
Echtelion legszebb erényeiből szinte semmi nem maradt fia, Denethor számára, ami Aragorn rokonszenvét elnyerhette volna, de nem mondhatta, hogy nem becsülte a férfit. Denethor okos, sőt ravasz volt, a részletekben jó megfigyelő, gyanakvó típus, és mesterien bánt a karddal. Az élete a vetélkedés volt, akár régi királyokkal, akár katonatársaival szemben kellett bizonyítania vitézségét, de legfőbb ellenfelének az első pillanattól fogva Aragornt tekintette, s ahogy a férfi egyre magasabbra jutott a ranglétrán, ez az ellentét is elmélyült. Most sem kímélte meg őt kegyetlen pillantásától, ahogy egy félmosollyal belekortyolt a kupájába, majd néhány halk szót váltott feleségével, Finduilassal, aki nem bizonyult jó kedvűnek ezen az estén, és inkább lekötötte a magát összekenni készülő, mindig eleven kisfiuk, Boromir fegyelmezése.
A túloldalon, velük szemben a vendégek kaptak helyet: a ház urához legközelebb egy szikár, nála magasabb, frissen borotvált arcú férfi, Oravion, a városi Őrség parancsnoka ült – vagy inkább őrt ült. Aragorn mindig kellemetlenül érezte magát, ha ránézett, mert egy szobor benyomását keltette benne szálegyenes hátával és mesterkélt mozdulataival. Ezután ő maga következett a sorban, majd Gethron, a gyáva iszákos, végül pedig két fiatal, frissen kinevezett katona zárta a vacsorázók sorát.
Denethor éppen szóra nyitotta volna a száját, mikor fia, aki, mint sok kisgyerek, hirtelen támadt izgalmában egy másodpercet sem tudott várni, megelőzte.
– Apám, elég nagy vagyok már, hogy lovam legyen?
– Nem – közölte a férfi ellentmondást nem tűrően, és távolba révedő tekintettel, monotonul szájához emelte a poharát. Boromir lecsapta a kanalat, elégedetlen volt, szeretett volna vitatkozni, de Finduilas megsimította a haját, és a fülébe súgott valamit – bár eddig a nő mindenkit elkerült tekintetével, Aragorn véletlenül elkapta meggyötört, szomorú pillantását. Talán a gyerek miatt fáradt ennyire? – töprengett el. Igazából fogalma sem volt, mivel járhat egy gyerek felnevelése, Finduilas mégis olyan türelmesen bánt a fiúval, olyan kedvesen simogatta, hogy szinte könnyűnek látszott. Szeme bágyadtan követte a fehér női kéz finom mozdulatait. Finduilas fáradtsága ellenére is szép volt: könnyű, sötétkék ruhát viselt, ami elviselhetővé tette a napokban uralkodó meleget. Kisfia a világon semmit nem örökölt kék szemeiből és hátán leomló, egyenes fekete hajából. Ő inkább az apja volt: világosbarna fürtök, kemény tekintet, erős alkat, egyszóval semmi a finom, már-már tündékhez hasonló Dol-Amrothi népből. Kár…
Megfeledkezett egy fontos apróságról: Gondorban az sem mindegy, hova néz az ember.
– Thorongil – szólt fagyos hangon Denethor, aki belső mélázásából egyenesen a feleségét bámuló férfihoz fordult. Aragorn kissé meglepődött rajta, és kissé még magán is, de állta a tekintetét.
– Mesélj nekünk valamit – vette át a szót Echtelion jóval barátságosabban. Kedvelte vidám, nyitott hozzáállását, ha vendégekről volt szó. – Messziről jöttél, és az utóbbi időben sok jó, a mi fülünknek új történettel szórakoztattál már el minket.
A hallgatóság érdeklődve fordult felé, de ő nem törődött velük, inkább maga elé nézett, a tálat firtatta. Nem jutott eszébe egy kedves történet sem, mintha a fekete-fehér gondori falak nyelték volna el gondolatait – minduntalan csak a csatára bírt gondolni, a vérre, ami végigfolyt a kardján, és a bűntudatra, amit a halottak felett érzett.
– Nem is tudom, uram… Nem tudom, miről mesélhetnék – vallotta be.
– Bármiről. Csak Umbarról ne – jegyezte meg Denethor csípősen, de mielőtt Aragorn vitába bocsátkozott volna vele, másvalaki is szólt, hangja betöltötte a termet.
– Mesélj a trollokról! – kiáltotta Boromir teljes elragadtatással, Aragorn nagy meglepetésére. A megoldás hamarabb megérkezett, mint várta. – Láttál már trollt?
– Igen, láttam – mosolyodott el. Finduilas helyeslőn bólintott rá a kedves gesztusra, ő pedig visszamosolygott. Némi töprengés után belefogott történetébe. Megérte. A lelke könnyebbé vált, úgy érezte, végre megtalálta azt, ami igazán felüdíti: az idegen falak között, ha egy rövid időre is, de megtalálta az otthonát.
Igaz, rövid volt – Bilbóval és a trollokkal –, de kicsit újra Eriadorban érezhette magát, a hangafű és az apró kis erdők birodalmában, ahol annyiszor lépegetett már, és annyiszor merítette kezét a folyóvízbe, hogy lemossa arcáról az út porát. Meséjében sorra vette az ösvényeket és erdőket, amelyeken Bilbónak is át kellett kelnie akkor, és annyira beleélte magát a történetbe, hogy szinte magát látta a fiúban, ahogy nála alig kisebb korában, a Tűz Csarnokában egy széken ücsörögve kéri Elrondot, mondja el újra a történetet, és ő mindig, mindig elmondta.
Jó hallgatóságra talált, mert bár egyedül Finduilas és Boromir figyelt, a kisfiú elárasztotta őt kérdésekkel. Ezekre óvatosan, de annál lelkesebben válaszolt, nehogy túl sokat áruljon el származásáról, s a fiú végül még meg is nevettette.
– Szeretem a meséket – mondta végül elégedetten mosolyogva, mintha most lakott volna jól a süteménnyel, és most, hogy valami lekötötte, még hajlandó volt rendesen viselkedni is. Anyja egy darabig csodálattal bámult Aragornra. Először szólásra nyitotta a száját, majd elnézést kérve távozott a teremből, de úgy tűnt, a férfin kívül már senki nem vesz róla tudomást: az emberek zöme vagy részeg volt, vagy egyszerre beszélt, vagy pedig elfáradt. Utóbbi főként Boromirra volt igaz. Szerencsére az idő is elrepült, és még néhány borzasztóan unalmas anekdota végre eljutottak az asztalbontásig. Aragorn nagy sóhajjal emelkedett fel a borzasztóan kényelmetlen székről, és Echtelionhoz lépett a többi vendéggel együtt, hogy megszoríthassa kezét, és megköszönje a mozgalmasnak aligha nevezhető estét.
– Igazán szép mese volt. Boromirt nem egyszerű lekötni – mosolygott Echtelion.
– Kedves fiú – biccentett Aragorn.
– Okos gyerek… Az apja is az. – Denethorra pillantott, aki éppen Gethronnal társalgott, amíg észre nem vette, hogy őt figyelik. Elindult feléjük, Aragorn pedig egy ujjropogtató kézfogás után úgy érezte, jobb, ha végre visszatér szállásához, és maga mögött hagyja ezt a napot, élete első igazi Kapitányként töltött napját.
– Nem láttad Finduilast? – hallotta még utoljára Denethor hangját, de Echtelion válaszát már nem értette tisztán. Gyorsan hátára vetette köpenyét, és már ment is, nagyot szippantva a friss, hűvösödő esti levegőtől. Későre járhatott, de nyár volt, és még haloványan pislákolt a nap a nyugati, rózsás égen, a palota felső sávját és Echtelion márványszínű tornyát csodálatos pirosas fényűre festve. Még utoljára búcsút vett a szép látványtól, és elindult a lépcsőn a már elsötétült hatodik kör felé. A neki adományozott, emeletes-erkélyes ház nem volt messze a lépcsőtől. Aragorn azért is kedvelte, mert déli fekvésű volt, így nem igazán vetült rá a nap fénye, s nem forrósodott fel annyira, mint a fehér város jó része. Ki nem állhatta a július végi hőséget ezen a vidéken. Felnevetett saját gondolatmenetén. Mindent elviselt, de a kegyetlen melegtől egészen ingerlékennyé vált: nem véletlen, hogy a dúnadán északi embert jelent a tündék nyelvén.
Gondolatmenete akkor torpant meg egy pillanatra, mikor a ház ébenfa ajtajánál elővette kulcsát, és a zárba dugta: az ajtó magától kinyílt a lökésre. Ösztönösen kardjára csapott, amit még békében is oldalán viselt, hogy kész legyen előrántani, ha szükség van rá, de emlékeztette magát, hogy sejti, ki a rejtélyes látogató. Az egészen világos volt, hogy az illető nem betörni vagy támadni készül, mert neki háttal állt meg a szalonban, jól láthatóan: az ablakon bejutó halvány fény körülragyogta fekete csuklyás alakját.
– Nem kellett volna megint idejönnöd – mondta neki Aragorn fojtott hangon, de annál mérgesebben. – Kértelek, hogy ne.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
