|
1. fejezet
2017.06.11. 21:02
Az őszi falevelek hangosan recsegtek talpa alatt, ahogy a nő kis csomagjával az erdő fái közt szaladt. Kétségbeesésében már azzal sem törődött, hogy esetleg üldözői észreveszik, sőt még arra sem vette a fáradságot, hogy hátrapillantson. Minden egyes idegszálával a futásra összpontosított, ám minél mélyebben vette be magát az erdőbe, annál hangosabban zihált, míg végül minden végtagja megadta magát, s ő kimerülten összeesett egy bokor tövében.
Ahogy mozdulatlanul feküdt, a gyász és a fájdalom együttes erejével lett úrrá gondolatain. Bármit megtett volna azért, hogy ne lehessen itt, hogy ne kelljen rettegnie attól, mi történik majd, amint utolérik őket. Sosem volt jó futó, kit is akar becsapni? A rejtőzködésről nem is beszélve…
Hirtelen megfordult a szél, s friss pernye és füst keserű szagát hordozta magával, majd később a tűztől szenvedő fa ropogásának távoli zaját, s – vagy talán csak képzelte? – emberi sikolyokat, kiáltásokat, halálhörgést. A végzet szele volt, s nem csak számukra, számára is, hiszen tudta, a belőle származó emberszagot is magával viszi, ami csak egy újabb nyomot ad az őt üldöző orkok számára. Már szinte hallotta lábaik dobbanását, amikor egy halk zaj ütötte meg a fülét.
A kis takaróban rejtőző fiúcska köhögött egy aprót a füstszagtól, de ez kevés volt számára ahhoz, hogy felébredjen édes álmából. A nő a gyermekre pillantott, s letörölte a tehetetlenség könnyeit arcáról. Újra érezte, hogy feladata van, s nem lehet tétlen, amíg véghez nem viszi. Újult erővel talpra ugrott, és rohant, ezúttal még gyorsabban, mint azelőtt, hiszen még pislákolt benne annak a reménye, hogy boldog életet teremthet gyermekének.
Már fél órája futhatott, s csak rövid pihenőket tartott, ám üldözői sem adták fel. Már nem csak háta mögött, hanem jobbról és balról is zajokat hallott, ám mindhiába reménykedett, hogy az eredetileg erre járőröző tündecsapatok közül néhány rajtaütést tervez – ők különben sem csapnak nagy lármát lépteikkel, nem úgy, mint a gyülevész orksereg, vagy akár ő maga. Sejtette, hogy hamarosan körülveszik, s már csak azt a pillanatot várta, hogy szembetalálkozzon velük. Bár fogalma sem volt, ilyen helyzetben hogyan reagálna, már ez is kellemesebb fordulatként hatna, mint a fogócskájuk miatti feszült rettegése; arról nem is beszélve, mennyi fáradsággal járt a gyermeket és egy nagy zsákot cipelve rohanni, s közben a gyökerekkel borított talajra is összpontosítani, nehogy bármelyikbe is beleakadjon a lába, mivel az azonnal a vesztüket jelentheti. Oldalán ugyan lógott egy kés, amivel megvédhette volna magát, azonban ez édeskevés volt az őt követő megközelítőleg húsz ork harcos ellen, így más módszerhez kellett folyamodnia. Hirtelen ötlettel irányt váltott, s balra fordult, ahol fényt látott kiszivárogni a fák törzsei közül.
Abban reménykedett, hogy az orkok fényiszonyuknak köszönhetően nem fogják őt követni nyugat felé, így szinte megújulva száguldott a fák között, ám megdöbbenése nagyobb volt a dologba vetett hiténél: a hegy egy kis sziklájának peremén találta magát. A hegyoldalban fű nőtt, s a lejtő tövében puhának tűnt a sűrű növényzet és az avar, így tényleg fontolóra vette, hogy így menti meg akár kisfia, akár mindkettejük életét, bár attól, hogy akaratlanul is belegondolt abba, mit kezdhet a kétéves gyermek egyedül, ha ő meghal, elszorult a torka.
Kétségbeesése elérte a lehető legsúlyosabb szintet: habozni kezdett, ezzel remek lehetőséget adva a vérszomjas orkoknak, hogy végezzenek vele.
A fatörzsek mögül rettenetesen torz alakok léptek elő rettenetes lassúsággal, szinte minden mozdulatuk egy örökkévalóságnak tűnt. Egyikőjük egy íjat vett kézbe, ráillesztett egy nyílvesszőt, és otromba röhögéssel megcélozta rémült áldozatát, majd elengedte az ideget. A halálos pendülésbe azonban fura dobbanások is vegyültek a nő torkában dobogó szívén túl, majd hirtelen, valami megmagyarázhatatlan okból teste oldalra billent, s minden elsötétült.
Olyan érzés fogta el, mintha órák óta a semmiben lebegett volna, s eközben szinte érezte az ereibe pumpált vér lassú áramlását. Tompán érzékelte, hogy már szinte mozdulatlan és öntudatlan, így abba az utolsó néhány gondolatba kapaszkodott, ami elméjében átütötte a semmit: éhség, gyász, „mama”. Utóbbi volt mind közül a legerősebb. Bármi is kényszerítette megadásra szívét, most újra elindult, a vér megint hevesen lüktetett testében, s ő váratlanul kinyitotta szemét.
Egy fölé hajló tölgy lombját vélte kivenni, ahogy leveleinek fekete kontúrja mintát rajzolt a szürkületi sötétkék égboltra. Hirtelen feltámadt a szél, s orrát újra megcsapta a füstszag, amitől hányingere támadt. A félelem olyannyira a földhöz bilincselte, hogy képtelennek érezte magát arra, hogy körülnézzen. Az egyetlen gondolata az volt, hogy a fia nincs nála, s ez a tény hol a tűzzel, hol az ehhez köthető orkokkal társult, egyre nagyobb rettegéssel töltve el őt.
– Mama – hallotta hirtelen ugyanazt a hangot. Természetes volt, kissé meglepett, mintha ünnep volna, s ezzel együtt megérkezett végre a finom leves illata, a tűz melege, minden, ami az otthonra emlékeztette.
– Kicsim – suttogta erőtlenül, és oldalra fordítva a fejét megpillantotta a kis, sebtében rakott tábortüzet, fényében pedig egy különös férfi ölében üldögélő kisfiát, aki hosszú szőke hajával és hegyes füleivel egy egyszerű ember számára idegennek tűnhetett, ám a nő jól ismerte fajtáját. Tünde volt, Arnorban pedig egyáltalán nem volt szokatlan a tünde vendég, főleg nem ő és testvére: ők Völgyzugoly ura, Elrond fiai voltak, Elladan és Elrohir.
– Gilraen! – kiáltotta rápillantva, így végre hangjából megállapíthatta, hogy a tündeikrek közül – mivel a két fiú úgy hasonlított egymásra, mint két tojás – éppen Elladant hallotta. A tünde meglepő gyorsasággal pattant fel, de bátyja már a túloldalról megelőzte, és aggódva méregette a nőt.
– Minden rendben? Jól érzed magad?
– Igen, remekül – bólintott, de már rögtön nyúlt is fiáért, hogy magához ölelje.
– Mama – válaszolta az, hősiesen tűrve a pusziáradatot, amit édesanyjától kapott.
– Hát nem édes? – mosolygott rá Gilraen.
– Kétségkívül az, de segített volna a helyzetünkön, ha a mamán kívül mást is tudna emlegetni.
– Például azt, hogy „zöldséglevessokrépávalkevéskaralábéval”.
– A VEREJTÉKEMMEL főztem meg neki azt a zöldséglevest – magyarázta Elladan. – Erre mit kapok? Kieszi belőle a répát és a levet, a karalábét pedig ott hagyja az alján. Namármost: a karalábé undorító.
– De ugye maradt még leves? – kérdezte Gilraen. – Farkaséhes vagyok.
– Nos, karalábéleves maradt, ugyanis még annál is több répát akart, és már nem maradt egy kicsi sem.
– Finom volt, Aragorn? – kérdezte az ölében üldögélő fiúcskától a nő, aki erre bólogatott. – Akkor jó, kincsem. – Megköszönte a tál ételt Elrohirnak, aki készséggel nyújtotta neki. – De most meséljétek el azt, mit keresünk mi itt… bárhol is vagyunk tulajdonképpen.
Miközben Gilraen a tábortűzhöz közel húzódva nekilátott a szegényes vacsorának, hogy erőre kapjon, Elladan és Elrohir egymás szavába vágva ismertették az elmúlt nap eseményeit.
– Mi a falu északi részét védtük, de ügyeltünk a többi oldalra is – kezdte Elrohir. – Azért lássuk be: esélyünk sem volt egy ekkora sereg ellen.
– Egész Angmar kivonult – bólintott Elladan. – És még rendes vezetőnk sincs, mióta… – Itt Elrohir figyelmeztető pillantást váltott vele, amiért elharapta a mondat végét, és aggódva vizslatta Gilraent. A nő rezzenéstelen arccal a tábortűz fahasábjait nyaldosó, a szellő hatására fel-felcsapó lángokat nézte, miközben monoton mozdulatokkal kanalazta a levest, ezzel lefestve a gyász legmélyebb változatát, amelyben az ember már sírni is képtelen. A két tünde sokatmondóan egymásra pillantott, majd némi habozás után Elrohir folytatta a beszámolót.
– Nos… – Hangja rekedt volt a nő iránt érzett sajnálattól, ezért megköszörülte torkát. – Rajtunk és néhány tündén kívül a mi oldalunkon mindenki elesett. A csapatunk képezte védfal felszakadt, ezért a faluhoz siettünk, hátha még megmenthetünk valakit. Az egyik lakótól tudtuk meg, hogy elmenekültél, ezért azonnal a nyomodba eredtünk.
– Nagy igyekezetünkben még a fogunkat is majdnem ott hagytuk az orkok között.
– De csak mert jó gyorsan futsz – mosolygott Elladan. – Alig értünk utol.
Gilraen addig nem nézett rájuk, de mikor újra ölében tudta az eddig a környéken tébláboló kisfiát, hangulata meglepő változáson ment keresztül, és végre halványan rájuk mosolygott. Nem tudták, hogy ez az addig felfedezetlen futásbeli tehetségére tett megjegyzésnek, vagy a fiúnak szól, mindenesetre arra sarkallta őket, hogy nyugodtabb lélekkel folytassák a történetet.
– Mikor a szirthez értünk, megkerültük, és rárontottunk az orkokra.
– Ketten? – kérdezte a nő megütődve, miközben a kisfiú sötét, hullámos tincseivel babrált, aminek ő láthatóan nem örült, sőt, Gilraen még azt sem engedte, hogy megfogja a tábortűznél táncoló lángokat, pedig érdekesnek találta őket.
– Több híján – Elladan vállat vont, átugorva ezt a számára lényegtelen részletet.
– Hiszen bajotok eshetett volna!
– Voltunk már bajban – mutatott rá Elrohir cinkos mosollyal. – És csak néha történt galiba.
– De…
– Én nem mondanék ellent annak, akinek az életemet köszönhetem – vigyorgott Elladan Elrohir felé biccentve. – Ő lökött el az utolsó pillanatban a nyílvessző útjából.
Gilraen nem jutott szóhoz. Döbbenten meredt Elrohirra, és fogalma sem volt, pontosan mit kellene erre mondania, aztán végül nagy nehezen kibökte:
– Hálásan köszönöm… köszönjük.
– Nem tesz semmit – legyintett Elrohir. – Bárki megtette volna a helyemben.
A nő erről egyáltalán nem volt meggyőződve, de tudva, hogy a tünde szerénységét képtelen megtörni bókjaival, inkább figyelmesen fordult Elladan felé, remélve, hogy folytatódik a történet.
– Először azt hittük, komoly bajod esett, de aztán rájöttünk, hogy valószínűleg csak elájulhattál a nagy izgalomtól, ezért úgy döntöttünk, cipelünk téged.
– Aragorn kifejezetten élvezte az utat – kacsintott a kisfiúra Elrohir.
– Igen, rendesen viselkedett – bólogatott Elladan.
Aragorn nevét hallva felkapta a fejét és lelkesen mosolygott, bár valószínűleg fogalma sem volt róla, hogy miről is van szó. Gilraen nevetett és megcsókolta a feje búbját.
– A nagy teher ellenére remekül haladtunk – folytatta büszkén Elladan. – Már távol vagyunk az angmari tábortól, így az erdő átlagos lakóin kívül nincs mitől tartanunk.
– Ilyenkor nem a mókusról beszélsz, igaz? – kérdezte a bátyja.
– Nem, a trollról – nevetett. – De nem kell félni, urai vagyunk a helyzetnek! – tette hozzá, látva, hogy Gilraen aggódva magához húzza fiát. Ő már fejét édesanyja mellére biccentve szunyókált.
– Papa – motyogta álmában.
Újra belepte őket a csend, csak a fák leveleinek susogását és a tűzifa sistergését és pattogásait lehetett hallani. Ijesztő volt, mégsem olyan értelemben, mintha az emlegetett troll lépne váratlanul a tűz fénykörébe. Bár eddig mosolyogtak, most mind azokra a csodálatos emberekre gondoltak, akiket pár órája vagy pár hete elveszítettek. Gilraen nem bírta tovább rejtegetni érzelmeit, hang nélkül sírva fakadt. Percekig, talán órákig ültek így, míg végül megtörölte a szemét és rekedten megszólalt:
– Miért pont nekem kell ezt megélnem? – kérdezte halkan. – Miért kell ezt csinálnom?
– Ha csak egy dolog, egy halvány reménysugár van, amiért érdemes, folytatnod kell, Gilraen – felelte Elrohir komolyan.
A nő óvatosan megsimította az ölében alvó gyermeke arcát.
– Ő az én reményem.
Mindhárman őt nézték, a kisfiút, aki csodával határos módon túlélte az angmariak támadását, akinek megadatott a lehetőség, hogy teljes értékű életet élhessen, és aki felnőttként talán egy jobb világot teremthet majd, egy olyat, amelyben boldogság, béke és szeretet uralkodik.
– Estel – mondta Elladan.
– Tessék? – kérdezte Gilraen felocsúdva.
– Annyit tesz: remény. Estel.
A nő kisimított egy rakoncátlan tincset alvó fia arcából, és fülébe súgta:
– Szép név, igaz… Estel?
A fiú pici öklével megmarkolta anyja ruháját, és halványan elmosolyodott.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
