|
2. fejezet
2017.06.11. 21:06
Napfelkeltekor nekivágtak a rengetegnek. Egy hetes út állt előttük, melynek végén ott derengett Völgyzugoly és egy új élet reménye. Gilraen, bár az ikreknek meggyőződése volt, hogy minden a lehető legnagyobb rendben lesz, aggódott és tartott az Elronddal való találkozástól. Az úr nagyon népszerű volt Arnorban, éppen ezért gyakran vált pletykák tárgyává is; állítólag míg az ott élő tündék jó része vendégszeretetéről volt híres, ő maga személyes okokból ódzkodott az emberi fajtól, legalábbis a külpolitikában kicsit is érdekelt lakosok ezzel magyarázták azt, miért nem jelenik meg soha a diplomáciai összejöveteleken. „Mintha teljesen el akarná szigetelni magát a világunktól” – emlékezett vissza férje szavaira. – „Bár nem csoda, hiszen nem is a mi földünkön született.”
Lehet, hogy nem is érdekelt kettejük sorsában? Hogy a vadonban lesznek kénytelenek élni? Gyomra görcsbe rándult az aggodalomtól, valahányszor erre gondolt – márpedig másra aligha tudott volna, hacsak nem az elmúlt hetek eseményeire. A gyásznál még ez is jobb volt valamivel…
– Nemsokára odaérünk – szólalt meg Elladan. A nő összerezzent.
– Nyugodj meg, minden rendben lesz. – Elrohir mosolyogva veregette meg vállát, Gilraennek azonban ez nem volt elég. A tünde annyiszor ismételte már meg az utóbbi időben ezt a mondatot, hogy kifakult, teljesen hiteltelenné vált, sőt, gyakran úgy érezte, mintha Elrohir magát próbálná győzködni az igazáról, ami még több okot adott arra, hogy kétségbeessen.
– Hallod-e, bátyó! Én még senkit sem láttam ennyire félni apától – nevetett Elladan, elnézve Gilraen sápadt arcát.
– Még a végén kiderül, hogy ijesztő – felelte testvére derűsen.
– Egyáltalán mit mondjak neki? – kérdezte a nő.
– Azt bízd ide! – Elladan a fejére bökött.
– Meg ide! – Elrohir kísérteties pontossággal utánozta öccse mozdulatát.
– Rendben… – Gilraen sóhajtva beadta derekát. Eddig a karjában vitte fiát, most azonban letette a fűbe, hogy az út maradékát saját lábán tehesse meg. A környék békés és biztonságos volt, a sudár tölgyeseket gyakran tisztások váltották fel. A közelből csermely csobogását hallották, amit néha-néha a madarak hangos csicsergése nyomott el. Miközben Gilraen és Aragorn bámészkodtak, a két tünde mintha az ismerős közeg hatására feltöltődött volna energiával, meggyorsították léptüket. Elladan végül nem tudta türtőztetni magát, előrefutott, Elrohir viszont nem akart udvariatlan lenni, ezért türelmesen megvárta, amíg Aragorn nehézkes lépteivel szintén eléri az ösvény végét. Végre kiértek az erdőből, és egy napsütötte magaslaton találták magukat, melynek mélybe vesző szélén Elladan üldögélt lábát lógázva.
– Hogy tetszik? – kérdezte, és előremutatott. Gilraennek pár lépésbe tellett, hogy lássa, mit takarhat az erdő utolsó fája a szeme elől, és ámulatában tátva maradt a szája.
Egy mesebeli város festői, ugyanakkor valódi látképe tárult szeme elé. A szikláról, melyen álltak, hosszan kígyózó út vezetett egy gyönyörű, hósipkás hegyek által közrefogott völgybe, melyben a legügyesebb díszműves számára is elképzelhetetlen és kivitelezhetetlen formákból összeállított épületek magasodtak. Bár elemeiket faragták, mégis azt a hatást keltették, mintha maga az eleven fa jelentené alapjukat, mintha a város is élne, nem csupán a lakói, és ehhez a látképhez a házakat körülfogó zöld liget is hozzájárult, a hegyek közt áttörő, a város mellett gyönyörű zuhataggá alakuló vízfolyam pedig megmagyarázta az egyre erősödő csobogást.
Gilraenen hirtelen az ikrekéhez hasonló érzés lett úrrá: lelke felszabadult, elillant minden kétsége és bánata. Vonzotta a meghitt város, a béke, amit árasztott, és amiért ő hónapok óta hiába sóvárgott. Nem akart tovább a sziklán állni, és messziről nézni; érezni akarta, mezítláb lépkedni a virágok közt, amelyek beborították utcáit – újból boldog gyerek szeretett volna lenni. Felkapta a kisfiút, és könnyed léptekkel, ragyogó mosollyal indult el az ösvényen, nyomában a meglepett Elladannal és Elrohirral.
Ahogy átvágtak a legnagyobb épület árnyékában lévő fás ligeten, néhányan már Völgyzugoly lakói közül is felbukkantak, és kitörő örömmel üdvözölték messzi földről jött barátaikat, Gilraenről azonban csak kevesen vettek tudomást.
– Ne csodálkozz – mondta neki Elrohir, miközben az egyik társa felé bökött állával, aki megpillantván a nőt és gyermekét látványosan elfordította fejét. – Nagyon gőgösek.
– Sok tünde lenézi az embereket, pedig nincs okuk rá.
– Azt hiszik, felsőbbrendűek, de pont ezzel a hozzáállással teszik magukat nevetségessé.
– Azok pedig, akik valamire is becsülnek titeket, sokszor éppen a csatákban esnek el…
– Én inkább harcolok az emberek oldalán, semmint hogy a szobámban pöffeszkedve várjam, hogy a sült galamb a számba repüljön.
Gilraen kedvesen rájuk mosolygott.
– Éppen az olyan jólelkű teremtmények miatt, mint amilyenek ti vagytok, nem képes a Gonosz kiterjeszteni a hatalmát Középföldére.
– Hogy mi jók? – Elladan és Elrohir hangosan felnevetett. – Ilyet majd apa előtt ne mondj!
– Én jólelkűt mondtam, nem jót – védekezett Gilraen. – Azért annyira ismerlek benneteket, hogy érezhessem a kettő közti különbséget.
Az ikrek nevetése betöltötte a tágas előcsarnokot, amibe éppen betoppantak. Gilraen megfigyelte, hogy a völgyzugolyi építészetre olyannyira jellemző kecses szimmetria a beltérben is érvényesül, a gyönyörű boltívek és oszlopok művészivé varázsolták a meglepően otthonos helyiségeket. Előttük, éppen a bejárattal szemben újabb hatalmas ajtó nyílt, és bár Gilraen arra számított, hogy a tünde urat erre találják, Elladan és Elrohir bal kéz felé, egy keskeny lépcsőhöz terelte őt, ami egy sötét folyosóba torkollott.
– Az az ebédlő – mutatott háta mögé Elladan. – Erre pedig a naagy és nemes tündék szobái vannak.
– És most kivételesen nem törünk borsot az orruk alá – tette hozzá Elrohir büszkén.
A folyosót egy díszes erkély követte, amelyről újabb lépcsőn keresztül a következő szintre értek. Itt Gilraen az előző emelettel ellentétben csak hat ajtót látott, de mivel az alapterület ugyanakkora kellett, hogy legyen, mint ott, minden bizonnyal nagyobb lakrészek tartoztak hozzájuk.
– Ez az én szobám – mutatott balról a második ajtóra Elladan. – Szemben Elrohiréval. Az övé melett Arwen szobája van, az enyém mellett pedig apáé.
– És a többi? – kérdezte Gilraen.
– Üresek – vont vállat a fiatalabb iker.
– Az egyik anyáé volt… Az mindig üres marad.
– A másik meg családtagoké.
– Vannak még családtagjaitok? – kérdezte a nő meghökkenve.
– Megfeledkezel Galadrielről és Celebornról – felelte Elrohir.
– Attól, hogy egy évezrede jártak itt utoljára, még a rokonaink.
– Ahogy mondod – vigyorgott Elladanra bátyja.
Ekkor érték el a folyosó végét, Gilraen pedig váratlanul megtorpant.
– Nem a szobájában kéne keresnünk? – kérdezte.
– Á, dehogy – legyintett Elrohir. – Apa csak aludni szokott ott. A szabadidejét általában a toronyszobában tölti.
Ekkor már egy újabb erkélyen vágtak át, mely még az eddigieknél is szebb panorámát nyújtott, mivel éppen a gyönyörű vízesésre nézett. Kissé eltávolodva az épülettől Gilraen megpillantotta az emlegetett tornyot, melybe egy fal mellett futó csigalépcső vezetett fel. A tetején útjukat egy régi tölgyajtó zárta el, mely egyáltalán nem hasonlított az eddig látottakra, fenyegető és rideg hangulatot árasztott.
Gilraen képtelen volt megmoccanni, dermedten bámulta az ajtót, mint ahogy a prédája bámul az éhes oroszlán nyitott szájába. Látva habozását Elladan elé lépett a szűk és árnyékos beugróban, és bekopogott.
– Ki az? – jött a komor kérdés. Az ikrek összenéztek, végül Elladan szánta rá magát a beszédre.
– Apa… Egy fontos dologról kellene beszélnünk. Itt van…
– Hála az égnek! – Székláb csikorgása hallatszott, majd az ajtó kitárult, Gilraen pedig egy aggodalomban megfáradt férfit pillantott meg, aki szó nélkül megölelte háborúból jött fiait, s csak miután felocsúdott végtelen megkönnyebbüléséből, figyelt fel a dúnadán nőre és karjában alvó apró gyermekére. Bár titkon reménykedett abban, hogy Elrondot éppen fiai iránt érzett szeretetén keresztül tudja majd meghatni, Gilraen szomorúan látta, hogy a tünde úr ismét elkomorul, szigorú tekintetet öltve.
– Uram – mondta, és fejével tisztelettudóan biccentett.
– Ő… – kezdte volna Elrohir, de Elrond közbevágott.
– Tudom, ki ő – mondta, majd kezét a kilincsre téve félrehúzódott. – Fáradj be. Négyszemközt kell beszélnünk – tette hozzá fiai felé sandítva. – Addig várjatok kint.
Elladan és Elrohir heves bocsánatkérésekkel távoztak. Ennyit arról, hogy segítenek – Gilraen vágyakozva nézte távolodó alakjukat, amíg a tölgyfa ajtó puffanva be nem csukódott, eltakarva az ikreket és kirekesztve azt a kis fényt is, ami eddig megvilágította a helyiséget, így a tájékozódásban már csak az apró, lőrésszerű ablakok és gyertyák segíthették, hogy a tünde úr által felkínált székig épségben eltaláljon. A szobában több tíz év alatt képződhetett kaotikus rendetlenség és hatalmas por szintén arra engedett következtetni, hogy lakója a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető boldognak és kiegyensúlyozottnak. Gilraen felidézte a gyermekkorában hallott történetet, miszerint Celebrían, Elrond felesége egy orktámadás során megmérgeződött, és kínok közt hagyta el Középföldét. Szíve összefacsarodott a gondolatra, hogy Völgyzugoly ura is ugyanolyan fájdalmakkal küzd, mint ő maga, csupán ő a rárótt évszázadok börtönében teszi ugyanezt. Remélte, hogy ha származását vagy faját tekintve nem is, de ezzel kegyeibe férkőzhet majd.
Helyet foglalt Elronddal szemben, majd lopva a már alvó kisbabára pillantott. Estel, remény – jutott eszébe, s összeszedve bátorságát ő szólalt meg előbb.
– Segítségért fordulok hozzád, uram, mivel hallottam jóságodról. Tudom, hogy korábban befogadtál már fejedelmi sarjakat…
– És te is ezt kívánod tőlem? – szólt az úr, a nő arcát fürkészve. Gilraen arca elkomorult.
– Nem, uram – felelte halkan. – Csak azt remélem, hogy segítesz egy megözvegyült anyának, hogy eltarthassa és egészségben felnevelhesse egyetlen gyermekét.
Szavait csend követte. Elrond úr néhány pillanatig eltöprengve vizslatta a fiút, majd felállt, és vendégének hátat fordítva a legközelebbi ablakhoz lépett, hogy végighordozhassa tekintetét városán.
– Nem tartom jó megoldásnak, hogy itt maradjatok – döntött végül. Gilraen csüggedten lesütötte szemét. – Mindazonáltal – folytatta immár szemben a nővel. – A lehetőségeink alaposan leszűkültek a háború miatt, így egyedül ezt javasolhatom. A döntés joga azonban téged, mint a gyermek anyját illeti.
– Csodás lenne! – Gilraen arca csak úgy ragyogott a boldogságtól. – Itt Aragorn mindent megkaphat, amire szüksége van.
– Néhány velejárójára azonban fel kell hívnom a figyelmed, Gilraen. Az itt lakók jelentős része egyáltalán nem fogja tolerálni az ittléteteket. Erősen kétlem, hogy az erőszak szintjére süllyednének, de nem árt az óvatosság.
– Rendben.
– A másik, amiről szót kell ejtenem, hogy Aragornt, mint a gondori trón jogos örökösét és Arnor leendő fejedelmét keresni fogják. Sőt, már most is keresik.
– Meg akarják…? – kérdezte a nő rekedten, félő pillantást vetve gyermekére. A kisfiú arcán Arathorn vonásait látta, mintha csak újjászületett volna. Szíve egyre hevesebben kalapált. Nem veszítheti el őt újra… Nem lehet…
– Az apját sem véletlenül ölték meg, Gilraen. Ezek már nem gyülevész hordák. Pontosan tudják, hogy mekkora veszteség lenne ez mindannyiunk számára. – Elrond gondterhelten sóhajtott. – Túl sokat tudnak már…
– Bármire hajlandó vagyok a fiamért. – Gilraen felszegte fejét, arcán elszántság tükröződött. – Eddig is hajlandó voltam.
– De képes volnál neki hazudni? – kérdezte Elrond, átható tekintetével a nő arcát fürkészve.
– Igen.
A tünde elnézte az asztalán álló rövidke gyertya táncoló lángját, s egy időre saját gondolatainak sűrű felhőjébe merült. Hirtelen hangosan sóhajtott és felállt. Gilraen követte példáját.
– Ez esetben mától fogva Völgyzugoly lakosai vagytok – mondta ki ítéletét Elrond. – A gyerek apjáról alig tudsz valamit. Elladan és Elrohir apád barátai, ezért fogadtunk be téged a háború után. Aragornt pedig, bármennyire is nehéz feladat, nem szólíthatod ezen a néven, amíg azt a maga idejében meg nem ismertetjük vele.
– Akkor mától Estel lesz a neve – felelte Gilraen.
– Legyen. – A tünde elfordult az asztaltól, majd hirtelen megtorpant. – Jut eszembe, megmentettél bármilyen ereklyét?
– Igen. – Gilraen egyik kezével magához ölelte gyermekét, a másikkal pedig levetette hátáról a nehéz zsákot, majd előhalászott belőle egy rongyot, melyben fémek csörrentek, és letette az asztalra. A zsák szíját már újra a hátára vetette, ám Elrond még mindig mozdulatlanul állt, s szemével a nő arcát fürkészte.
– Barahír gyűrűjét is.
Gilraen összerezzent, ijedt tekintete Elrondra villant. Remegő jobbját köpenye zsebébe dugta, de nem mozdult. Erősen markába zárta az ékszert, mely utolsó emléke volt férjétől. Elméjébe képek milliói tódultak; megismerkedésük, az első csók, egy esős délután illata, ahogy átszaladnak a kerten, Arathorn ránevet…
– Gilraen… – Elrond megkerülte az asztalt, és a nő vállára tette a kezét. Mikor Gilraen feleszmélt, arcát már könnycseppek áztatták, a vállán nyugvó kéz azonban melegséggel töltötte el. – El kell engedned. Aragornért.
Keze még utoljára megremegett, majd Barahír gyűrűje nagyot koppant a kemény asztallapon.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
