|
3. fejezet
2017.06.11. 21:09
Völgyzugolyban, a tündék eriadori otthonában korán köszöntött be a meleg, tavaszias idő. A zimankós tél szinte parancsszóra ért véget, hogy az újraéledő természetnek adja át helyét. A levelüket hiányoló öreg, tar nyírfák ágain új gallyak jelentek meg, a levegőt vidám madarak csicsergése töltötte meg. A nap megunva hosszú bujdokolását tisztán ragyogott a kék égen, csak néhány pamacsos bárányfelhő állta fénye útját, ám azokat is messze fújták a nyugati szelek, s velük együtt szállították a virágillatot is.
A szép tündék szintén felélénkültek a jó idő hatására, s eldobva bús téli hangulatukat szétszóródva a környék minden erdejében élvezték az életet, a napsütést.
Csupán egyvalaki volt Völgyzugolyban, aki nem vette ki a részét a mókából, kacagásból – nem mintha bármiben is hasonlított volna az itt élőkre. Estel sötét szobájának ablakában állt, de a távolban tisztán kivehető vízesés lenyűgöző sziluettje sem kötötte le a figyelmét. Amúgy is tizennyolc éve minden nap ezt látta maga előtt, s bár a hosszú éltű tündék mértékével mérve ez nem jelentett sokat, neki, mint embernek éppen elég volt, hogy beteljen vele. Most mással volt elfoglalva: kezében egy apró ékszert tartott, ami meg-megcsillant a rávetülő napfényben.
Hirtelen léptek dobbantak a folyosón, a szoba ajtaján kopogtatás nélkül belépett valaki. Estel meg sem rezzent, hiszen tudta, rajta kívül csak édesanyja lábai képesek zajt csapni a házban.
– Minden rendben? – kérdezte a nő gyengéd hangon.
– Csak… nem tudom elhinni. – A fiú végre megfordult, arcán teljes zavarodottság tükröződött. Anyja aggódva mérte végig.
– Igazán várhatott volna vele – dohogott.
– Nem! – válaszolt gyorsan Estel. – Így jobb. Már minden olyan zavaros volt… Már végre értem.
– Attól nem lett volna muszáj rögtön a rád háruló felelősségről beszélnie. Csak megijesztett vele.
– Legalább tudom, ki volt az apám – felelte a fiú.
– Estel, kérlek…
– Mától Aragorn, anya.
– Igen, Aragorn… – Gilraen egy pillanatra elgondolkodott, mintha fia születése és a névadás emlékét idézte volna fel. – Tudod, Elrond csak jót akar neked. Amikor Völgyzugolyba menekültem veled, azt javasolta, ne áruljak el semmit a származásodról.
– De ha elmondtad volna…
– A saját érdekedben nem tettem.
A fiúnak nem esett nehezére anyja elkeseredett arcából arra következtetni, hogy a nőnek tényleg ez az egy lehetősége volt megvédeni egyetlen gyermekét. Egy kissé zavarba jött az elhamarkodott ítélete miatt.
– Bocsáss meg.
– Jaj, Aragorn… – Gilraen odalépett fiához, és átölelte. – Hónapok óta először látlak téged egy győzelmetek után, a legőrültebb dolgokkal tömjük a fejedet, és még te kérsz bocsánatot? – Azzal eltolta magától, végigmérte, és mélyen szemébe nézve mondta: – Büszke vagyok rád.
Aragorn mosolygott. Ekkor vette észre, hogy még mindig kezében szorongatja a kis ékszert. A gyűrűn két smaragdszemű kígyó fonódott egymásba, az egyik koronát viselt szép fején, a másik pedig hatalomra éhezve öltötte rá villás nyelvét, ezzel egyszerre hátborzongatóvá és tekintélyt parancsolóvá téve a családi ereklyét.
– Furcsa, hogy előttem ő viselte ezt – morfondírozott.
– Meg az ő apja, nagyapja, és még sokan – bólintott Gilraen. – Ahhoz képest Barahir gyűrűje még mindig jól mutat.
Aragorn habozva ujjára húzta a gyűrűt. Szokatlan volt számára, de korántsem annyira, mint annak a tudata, mit vállalt ezzel. Huszadik életéve új névvel és új célokkal indult, s bár édesanyja előtt titkolta, ez igenis megrémítette. Az egész emberiség sorsa az ő kezében volt, mégsem látott még eddig ötvennél többet belőlük, azt pedig csak térképekből tudta, hogy Középfölde déli részén vannak ember uralta birodalmak, miközben ő maga is ezek egyikének törvényes örököse. Úgy érezte, menten elájul.
Zavarodottan robogott le a hallba, ahol már javában tartott az orkok feletti győzelem felhőtlen ünneplése. Két barátja – és egyben Elrond ikerfiai –, Elladan és Elrohir korsójukat magasba tartva üdvözölték.
– Itt a nagy hadvezér!
– A nagy orkverő megérkezett!
– Estel, gyere, igyál velünk egy…
– Inkább két…
– Korsó borocskát!
– Még úgysem láttunk részegen, pedig az vicces.
– Mi hiába iszunk, nem rúgunk be…
– Ezért helyettünk is kéne!
Aragorn egy szót sem szólt, csak legyintve továbbállt. Még amúgy sem ihatott alkoholt, hiszen a fajtája a felnőtt létet huszonnégy évesen éri el, másrészt pedig semmi kedve sem volt mulatni, amit barátainak nem volt nehéz észrevennie.
– Mi a baj? – kérdezték kórusban, miután társuk útját állták menekülése közben, és egy mellékfolyosóra rángatták, ahol senki nem hallja beszélgetésüket.
– Mától Aragorn a nevem.
– Mi?! Elrond elmondta? Miért most?
– Ez nem normális…
– Miért, volt az valaha?
– Nem, de ez akkor is több a soknál.
Aragorn még egy rövid ideig hallgatta a vitát Elladan és Elrohir közt, azonban eleve sajgó fejének nem tett jót a két teljesen ugyanolyan tünde egymás szavába vágó, hangos beszéde, ezért csak motyogott valamit arról, hogy sétálnia kell, és otthagyva őket kilépett a szabadba.
Fogalma sem volt róla, vajon hány perc telhetett el azóta, hogy átvágva a kapu előtti udvaron az erdő fái közé lépett. Az idő kifejezetten enyhe volt, hűvös szellő lengedezett az erdőben, ezzel elképesztő fényjátékot varázsolva a talajra. A nap már lemenőben lehetett, de még nem festette narancssárgára az égboltot.
Aragorn imádta az erdőt, az illatok és hangok kibogozhatatlan kavalkádja mindig jó érzéssel töltötte el, most azonban gondterhelten rótta az általa kitaposott ösvényt, ezzel megriasztva a tündék erdőlakó barátait. Csak arra tudott gondolni, hogy az emberek nem járnak puha talpú csizmában, hogy rápillanthassanak a boldog szarvascsaládra, és nem beszélgetnek tündékkel – ugyanakkor a tündéknek nem nő szakálla, nem recseg talpuk alatt az avar, és nem ismerik a halál fogalmát.
De akkor mi ő tulajdonképpen? Az itt töltött tizennyolc év alatt viselkedése inkább a tündékhez tette hasonlóvá, azonban alapjában véve embernek született. Most mégis arra kérik, hogy emberekért ember legyen? Mindezek után ez teljes képtelenség volna.
Gondolatmenete az ösvénnyel együtt véget ért. A Brúinen kis patakocskává duzzadt ága itt szelte ketté az apró tisztást, majd a közeli kőhíd után közvetlenül kiszélesedve egy mélyebb tavacskát hozott létre. A folyó túlpartján virágokkal teli nyírfaliget húzódott, távol pedig a Ködhegység csupasz sziklái magasodtak zordan és tekintélyt parancsolóan. A tündék nem kedvelték ezt a helyet, de Aragorn sokszor kijárt ide, s mint általában, most is letelepedett a patakpartra a híd mellett, és egy faággal a köveket lökdöste a mederben. A hűvös pára felfrissítette gondolatait, így nem telt el sok idő, s máris optimistábban látta a világot maga körül. Dudorászva lépett a keskeny hídra, hogy édesanyjának leszakítson a túlparton pár szép virágot – Gilraen rajongott értük –, ám szeme sarkából egy alakot pillantott meg. Egy pillanatra megtorpant, mert azt hitte, rosszul lát, ugyanis a tisztás túloldalán egy fiatal nő sétált. A lila szirmú virágok közt teljesen eggyé vált a természet színeivel lila ruhájában, ahogy ő maga is csokorra valót szedett. Aragornt azonban két tényező lepte meg; az egyik, hogy fekete haja miatt korántsem tűnt tündének, a másik pedig, hogy lenyűgözően gyönyörű volt, ezerszer szebb, mint akármelyik tünde nő Völgyzugolyban.
Aragorn hirtelen azt sem tudta, álmodik-e, vagy ez a valóság, mindenesetre az egyetlen magyarázat számára erre a jelenségre csupán az volt, hogy Tinúvielt látja, azt a meseszép tünde hölgyet, aki egy halandó, Beren szerelméért feláldozta halhatatlanságát.
– Tinúviel! – szólította meg, mire a hölgy (aki eddig feltehetően közömbösséget színlelt, de minden bizonnyal már percekkel korábban észrevette őt) felé fordult.
– Hogy én? – kérdezte. Hangja, mint valami tökéletes hangszer, arca pedig minden részletében csodálatos volt. Aragorn pillanatok alatt minden mást kizárt az elméjéből, csupán ezt a kettőt volt képes befogadni, ami vélhetően arckifejezésén is megmutatkozott, mivel a titokzatos hölgy majdnem elnevette magát. – Hogy legyet, hogy nem ismersz fel? Hiszen dúnadán vagy.
– Bocsáss meg, de csupán húsz éves vagyok – mondta a fiú. – Ha nem Tinúviel, hát ki vagy, hölgyem?
– Arwen Undomiel a nevem – felelte a tünde. – És Elrond lánya vagyok.
Aragorn meghajolt a tünde hölgy előtt, ám az utolsó mondattól a mozdulat felénél kővé dermedt.
– Elrond úrnak van lánya? – kérdezte megütődve. – Hogy lehet, hogy erről nem tudtam?
Arwenből megint majdnem kibukott a nevetés, azonban komolyságot kényszerített arcára, és a csokor virággal a kezében a híd felé indult.
– Ki vagy te egyáltalán? – kérdezte. Aragornt bántották lekicsinylő szavai, de érzései nem engedték, hogy eltávolodjon tőle, így követte a nőt.
– Aragorn, Arathorn fia. – Komolysága még saját magát is meglepte, hát még Arwent. Éppen a híd közepén jártak, mikor a nő megtorpant, és szembefordult a dúnadánnal.
– Ez nem hatalmaz fel arra, hogy üldözz engem.
– Tessék? – kérdezte Aragorn hökkenten. – Nekem eszemben sincs…
– Pedig tetszem neked, nem igaz? – Arwen egészen közel húzódott a fiúhoz, aki ösztönösen hátrébb lépett ezzel vészesen megközelítve a híd szélét, bár ezt ő maga nem vette észre.
– Nos… én… – dadogta zavartan. Ezen nem igazán töprengett eddig, de most, hogy Arwen eszébe juttatta, kissé elvörösödött. A tünde látva sikerét még közelebb húzódott hozzá, ám ezúttal Aragorn sem ellenkezett. Sőt, kifejezett melegséggel töltötte el a csodálatos nő érintése, ahogy kezét a mellkasához nyomta. Ajkai már egészen közel voltak az ő ajkaihoz, amikor…
Arwen erősen mellbe taszította a fiút, aki így megingott, és egyenesen a tóba zuhant, ám előtte még a tünde nem kis szerencsétlenségére megragadta ruhájának szélét, így Aragorn meglepett kiáltását Arwen eszelős sikolya követte, majd hatalmas csobbanás kíséretével a tó vize mindkettejüket magába szippantotta. Először Aragorn bukkant ki a víz alól, majd gyorsan lebukott, hogy a nőt is kisegítse. Arwennek kutya baja sem volt, csupán a nehéz, átázott ruhája akadályozta a vízben való mozgásban, így mikor a fiú kihúzta, hangos nevetésben tört ki. Aragorn meglátva szemében a gyermeteg csintalanságot vele nevetett, majd hirtelen magához vonta, és számára is szokatlan fordulatként megcsókolta. Szenvedélyes csók volt, amit Arwen, Elrond lánya nem röstellt viszonozni.
Mikor elengedték egymást, egy darabig egyikük sem szólalt meg, csupán egymás szemét vizsgálva próbálták kiolvasni a másik gondolatait. Végül Aragorn törte meg a csendet.
– Igaz.
– Tessék?
– A válasz az előbbi kérdésedre.
– Oh… – Arwen zavartan rendezgetni kezdte víztől csöpögő ruháját.
– Nézd, én tudom, hogy mi nem… illünk össze – mondta Aragorn. – De ha adnál nekem egy esélyt, akkor talán könnyebb lenne megtalálnod a te válaszodat is.
Arwen elmosolyodott, s így talán még gyönyörűbb volt, mint eddig.
– Rendben, Aragorn. Most érkeztem Völgyzugolyba, és jó ideig maradok is, tehát íme a lehetőséged.
– Köszönöm, úrnőm. – A fiú kezet csókolt neki. – Elkísérhetlek?
– Hiszen csurom vizesek vagyunk! – szörnyülködött Arwen. – Még gyanúba hoznak minket…
– Miért, amit műveltünk, az nem volt gyanús? – nevetett Aragorn. – Majd megmondom, hogy a vízbe estél, de kihúztalak.
– És ha szerintem éppen fordítva történt? – gúnyolódott Arwen.
– Akkor mindkettőnk szorul.
– Tudod, mit? Legyen mégis a te változatod – adta meg magát a tünde hölgy. – Utálok büntetésből térképet másolni.
– Ahogy óhajtod – biccentett a dúnadán, majd elindultak Völgyzugoly felé, s a hosszú úton nevetésüktől volt hangos az erdő.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
