|
4. fejezet
2017.06.11. 21:11
Amikor Aragorn és Arwen beléptek a hallba, a győzelemből származó mulatság hangulata már sokszorosára fokozódott, jó pár tünde (főleg férfiak, akik Völgyzugoly határainak védelmét látták el, és kivették a részüket a harcból) bekapcsolódott a táncba, beszélgetésbe. Elrohir, aki éppen egy hölgy mellett foglalt helyet két korsó itallal annak reményében, hogy ezzel teljesen elragadtatja új barátnőjét, most felpillantott, és arcán széles vigyorral kiáltotta:
– Nocsak! Új párocskát köszönthetünk?
– Beszélj a magad nevében – kotyogott közbe Elladan. – A tegnapi nőcskédnek szebb volt a lába…
A lány szája a döbbenettől tátva maradt, így Elrohir csók helyett csak egy pohár bort kapott – méghozzá szépen fésült szőke hajára. A körülötte lévők (köztük testvérei és Aragorn) majd’ megpukkadtak a nevetéstől.
– Szóval? Mit csináltatok? – faggatta Elladan Arwent, miután pár korttyal kiöblítette a nevetéstől berekedt torkát. A gyönyörű és finom tünde hölgy és háborús hősük csuromvizesen történő megjelenése láthatóan a tömeget is sokkal jobban foglalkoztatta, mint Elrohir már-már állandósult, de annál szórakoztatóbb kikosarazásai. Többen rájuk mutogattak, sok helyről nevetés harsant.
– Előbb én kérdezek – szögezte le húga mogorván. – Mi ez a csődület? És miért erre kell belépnem, mikor úgy nézek ki, mint akit lepisiltek?
– Nos, húgocskám, az újdonsült barátod megfelelően tette a dolgát a csatában, így hála neki dicső győzelmet arattunk.
– De eközben híven reméljük, hogy a tóban is, és kapcsolatotok hosszan tartó lesz – vigyorgott Elrohir, bekapcsolódva a beszélgetésbe.
– Ezt te mondod? – kiáltott felháborodva Arwen. – Úgy nézel ki, mint… mint… én!
– Félreértitek a helyzetet – szólt közbe Aragorn. – Mi nem…!
– ARWEN! TE JÓ ÉG! – Hirtelen a tömegen egy tünde hölgy verekedte át magát, és megragadva Arwen kezét a csarnok végébe húzta. – Így nem mutatkozhatsz! Mindenki téged bámul! Hogy áll a hajad?
– Lizon, higgadj le! – Arwen mindent megtett, hogy kiszabaduljon barátnője kezei közül, azonban már csak egy keserves pillantásra tellett, mely – talán véletlen, talán a sors is úgy akarta – éppen Aragornéval találkozott, ezután az ajtó tompán puffant mögöttük.
– Ezek a nők… – csóválta a fejét Elrohir, és a konyha felé indult, hogy szerezzen egy nedves törülközőt ragacsos, rózsaszín hajához, magára hagyva két társát, akik pillanatnyilag nem teljesen voltak öntudatuknál. Elladan és Aragorn mindketten a már rég becsukott ajtót bámulták. Körülöttük a mulatság folytatódott, Arwen távozása után már mindenki újra a maga dolgával volt elfoglalva.
– Hát nem gyönyörű? – kérdezte Elladan. Aragorn megrázta a fejét, és zavartan, mint akit mély álomból ébresztettek fel, kérdezett vissza:
– Melyik?
– Hogyhogy m…? – kezdte Elladan, de ekkor tátva maradt a szája a döbbenettől. – Te és Arwen…!
– Mi? Én…
– Mit műveltél vele a tónál?
– Hogy mit műveltem? Miért, te mit akarsz Lizonnal?
– Hogy merészeled a szádra venni a nevét?!
Kiabálásuk közepette már kis híján egymásnak ugrottak, mikor a teremben mindenki elcsendesedett, s tekintetük újra rájuk vándorolt. Aragorn nem akart botrányt, csupán szigorú pillantást vetett a tündére.
– Megszárítkozom – mondta halkan, és kiviharzott a csarnokból.
A tömeg csalódottan összesúgott, majd a feszült hangulat lassan újra feloldódott, hogy teret adjon a mulatságnak. Csupán az első számú ünnepelt hiányzott a körükből.
Aragorn dühösen csapta be maga mögött az ajtót, és a szobájába sietett. Ott ledobálta magáról ruháit, és mérgesen rángatott magára szárazakat. Ezek után visszatért a nagyszobába, ahol addig kötögető édesanyja a karfára helyezve munkáját csodálkozva figyelte őt. A fiú egy törülközőt vett elő, amivel vadul dörgölni kezdte nedves haját.
– Mi történt, fiam?
– Elladan azt képzeli rólam, hogy…
– Hogy? – Gilraen odalépett hozzá, és megsimogatta hátát. – Min vesztetek össze? És miért vagy vizes?
– Mert beleestem a tóba. És ő is.
– Elladan? De hiszen ő mindvégig a hallban volt, idáig hallottam a hangját.
– Nem, nem ő… Arwen.
Gilraen először elcsodálkozott, majd arcán mosoly jelent meg.
– Mi történt a tónál pontosan? – kérdezte.
– Én nem…!
– Értem, értem – nyugtatgatta anyja.
– Arwen lökött a tóba, én pedig magammal rántottam. – A kedves emlék végre mosolyt csalt a fiú arcára is, az édesanyja megkönnyebbülésére.
– És mi történt a tóban?
– Megcsókoltam.
– És… Ő mit szólt ehhez? – kérdezte Gilraen kissé elbizonytalanodva.
– Nem hiszel ebben, ugye? – fordult felé Aragorn.
– Attól függ, Arwen hogy viszonyul hozzád. Ha ti tényleg szeretitek egymást…
– Ő nem biztos benne…
– Attól még lehet, hogy a későbbiekben elhatározza magát – mosolygott Gilraen. – Ha majd megtudja, milyen is vagy igazából. Hercegnőként nem kis felelősség egy ilyen döntést meghozni a számára. Csak adj neki egy kis gondolkodási időt, rendben? – Mélyen fia szemébe nézett. – A fiúkkal pedig ne foglalkozz… Szegényeknek éppen olyan furcsa ez a helyzet, mint neki vagy neked.
– És ha Elrond megtudja?
– Előbb vagy utóbb meg fogja, drágám. Ne tarts tőle. Erről az érzelemről neki is van fogalma.
Gilraen visszaült a kötéséhez, Aragorn pedig a kandalló mellé, a szennyeskosárba dobta a törülközőt. Most a bizonytalan helyzet ellenére is minden idillinek tűnt, de főként Arwennel való találkozása és beszélgetésük tette őt boldoggá. Ahogy ledőlt a heverőre, a plafont bámulva könnyedén felidézte Arwen hangját, illatát, hajának érintését, melyek végül egy mézédes álomban egyesültek.
Szokás szerint Elrond volt az első, aki az asztalnál helyet foglalt. Völgyzugolyban általában mindenki a maga lakrészében fogyasztotta a reggelit, ám mivel a tünde úr hozzátartozóinak és közeli barátainak száma meglehetősen magasra rúgott, így jobb megoldásnak tűnt egy, az ebédlőtől elszeparált kisebb helyiségben étkezniük – igaz, ma csupán hat terítékre volt szükség. Nem kellett sokat várnia, az ajtó pillanatokon belül hangos nyikorgással kitárult, és Arwen lépett be rajta, nyomában Lizonnal.
– Szervusz, adar – mondta lánya kedvesen, és egy csókot nyomott arcára. Ahogy helyet foglaltak balján, hímzésekkel teli lila és narancssárga ruhájuk szinte sziporkázott Elrond sötétszürke köpenye mellett, ám a tünde úr szigorú tekintete a puszitól most halvány mosolyra fordult.
– Úgy örülök, hogy visszajöttél Lothlórienből.
Ugyanebben a pillanatban az ajtóban Aragorn jelent meg. Arwen rezzenéstelen arccal állta a fiú tekintetét, köszönésére átlagosan felelt. A dúnadán helyet foglalt az asztalfőtől legtávolabbi helyen, és eltöprengve nézte tányérját, remélve, hogy ezzel elkerüli majd a további atrocitásokat, azonban szerencsétlenségére ebben a pillanatban az őt bámuló Lizon elméjében gonosz gondolatok fogalmazódtak meg.
– Arwen már az első perctől kezdve kifejezetten élvezte az ittlétet, igaz?
Aragorn rosszalló pillantást vetett rá, de válasza erre csak egy diadalittas vigyor volt. Arwen azonban remek színész volt: azonnal vette a lapot.
– Kár, hogy lemaradtál a mulatságról, adar. Ott kellett volna lenned, olyan jól szórakoztunk!
– Ki szórakozott jól? – kérdezte az éppen betoppanó Elrohir. – Egy lány nyakon locsolt borral!
– Nyilván megvolt rá az oka – kotyogott közbe Lizon, mire Elrohir kiöltötte rá nyelvét.
– Mégis miféle viselkedés ez?! – szidta le apja. – Nem tűröm, hogy egymást sértegessétek. Végre együtt a család, és mikor örülhetnétek a húgotoknak, még…
Ekkor Elladan lépett be a szobába, és ahelyett, hogy leült volna a számára fenntartott székre közvetlenül Aragorn mellett, udvariasan felkérte Elrohirt a helycserére. Mikor mindenki helyet foglalt az asztalnál, tündék érkeztek kezükben kenyérrel, szalonnával, felvágottakkal és sok minden mással megrakott tálakkal, így szó nélkül szedett magának a reggeliből, mintha mi sem történt volna. Bátyja Aragornra pillantott, aki vállat vont, és elvett egy szelet pirítóst.
Elrond és Arwen gyanakodva figyelték a jelenetet, de ők sem találtak magyarázatot Elladan meglehetősen gyerekes viselkedésére, ezért inkább hozzáláttak a reggelihez. Apjával ellentétben Arwen azonban nem tudta sokáig leplezni kíváncsiságát: lopva fel-felpillantott bátyjára, aki a lehető legkevesebb idő alatt próbált minél több tükörtojást felfalni, remélve, hogy így korábban távozhat a többieknél. Húga egy perc elteltével már olyannyira bosszantotta a tündét, hogy felhagyva szájürege újabb adaggal való teletömésével éppen hangot készült adni felháborodásának, mikor tekintete találkozott az értetlenkedő Lizonéval. Elladan hirtelen zavarában füle hegyéig elpirult, amitől Elrohir majdnem elnevette magát, a szőke tünde hölgy pedig megszeppenve pislogott.
Aragornnak nem állt szándékában beszállni a tekintetek párbajába, ezért igyekezett minél közömbösebbnek mutatkozni egy tál friss tojásrántotta csendes falatozása közepette, de így sem kerülhette el, hogy minden szempár rá szegeződjön.
– Mi az? – kérdezte.
– Min vesztetek össze? – felelt kérdéssel Arwen.
– Nem fontos – vont vállat Elladan, de ettől a füle valahogy még három árnyalattal vörösebb lett, s Aragornról is csak azért nem lehetett ugyanezt elmondani, mert vállig érő sötét haja elrejtette szemük elől. Most meglepő gyorsasággal sütötte le a szemét, és az eddiginél sietősebben folytatta az evést.
– Ahhoz képest eléggé megsértődtetek – állapította meg Elrohir, aki még mindig nem bírta palástolni vigyorát.
– Rendben! – Elladan letette kését és villáját, és végighordozta tekintetét az asztalnál ülők arcán. – Az igazság az, hogy egy büdös nagy ostobaságon vesztünk össze, nemde, Aragorn? Egy akkora baromságon, mint…
A dúnadán olyan erősen szorította villáját, hogy a kézfeje is beleremegett, s már éppen azon volt, hogy visszavágjon, amikor Elrond megelégelve a helyzetet az asztalra csapott.
– ELÉG LEGYEN!
Elladan félbeszakította mondatát, Aragorn pedig dühösen lecsapta az asztalra evőeszközeit, és egy féltálnyi omlettet meghagyva felpattant az asztaltól.
– Köszönöm a reggelit – mormogta, megszokásból meghajolt és sietve távozott. Meg sem állt a hallig, mivel itt aztán kedvére kidühönghette magát.
Még hogy ostoba! Hogy mondhat ilyet? Arwen okos, határozott, nagyon vonzó és…
És tünde.
A fiú leült az emeletre vezető lépcsőre, s arcát elkeseredésében tenyerébe temette. Hát persze, hogy ostoba! Hogy feledkezhetett meg erről? Bármit is tesz, bármit is érez, az sosem lesz elég, hogy megnyerje Arwennek, Elrond lányának a szívét. Mindeddig hitt, legalábbis reménykedett édesanyja szavaiban, hogy talán Arwen is érez iránta valamit, de már azt sem tartotta kizártnak, hogy a nő egyszerűen visszaélt naivságával. Csak egy dologban volt biztos: hogy képtelen lenne feladni az ábrándjait. Arwent szereti, kész. Ha a saját fejét ütlegelné, akkor sem lenne képes ezt az érzést kiverni belőle.
S Elladannak és Elrohirnak akár tetszik, akár nem, tudomásul kell ezt vennie.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
