|
5. fejezet
2017.06.11. 21:12
Amikor Aragorn távozott a helyiségből, mindenki, aki afférjukról gyanított valamit, tekintetét Arwen arcára függesztette, hátha elkap egy aggódó pillantást vagy egy zavart mondatot – azonban legnagyobb csalódásukra a nőt egyáltalán nem foglalkoztatta a dúnadán viselkedése. Arwen osztotta Elrond véleményét, miszerint Aragorn gyerek még, és ahelyett, hogy kirohant volna a hallba, hogy megvigasztalja, inkább unottan szedett még némi rántottát tányérjára.
Már réges-rég megszokta bátyjai marakodását, ezért a legkevésbé sem lepte meg, hogy ez más férfiaknál is előfordul. A különbség talán csak annyi volt, hogy Aragorn nem bocsátkozott verekedésbe, ahogy Elladan és Elrohir tenné egy hasonló helyzetben. A nőt sokkal inkább barátai viselkedése csigázta fel: fel nem tudta fogni, milyen szörnyűség történhetett, aminek hatására Elrohir és Lizon mértéktelenül utálják egymást, és arról sem volt meggyőződve, hogy Elladan nem tud csókjukról.
Többször is eljátszott már a gondolattal, hogy a reggeli után ártatlanul érdeklődni próbál, ezzel azonban lehetőséget adna Elladannak, Elrohirnak és Lizonnak, hogy meglehetősen kellemetlen kérdéseket szegezzenek neki a tónál történtekkel kapcsolatban. Természetesen, mint Elrond előtt, itt is jelen van a hazugság lehetősége, de semmi kedve nem volt ahhoz, hogy testvéreit és legkedvesebb barátnőjét készakarva félrevezesse. Ha pedig Elladan elárulná az igazságot, sem okozna komoly problémát: az a tény, hogy Aragorn megcsókolta őt, kizárólag a fiú büntetését vonná maga után, hiszen Arwen nem tett semmi rosszat.
Pedig milyen jól csókolt…
A korty bor hirtelen félresiklott szájában és kínzó köhögésre ingerelte. Az asztalnál ülők összerezzentek, Elrond és Lizon pedig egyszerre fordultak felé, hogy felajánlják segítségüket, azonban fejét rázva tolta el mindkettejük karját magától.
– Azt hiszem, eleget ettem – nyögte rekedten, majd felállt és távozott a teremből. Már reménykedett, hogy végre elvonulhat szobájába és átgondolhatja előbbi, meglehetősen furcsa kirohanását, amikor Lizon egy rántással feltépte a csukódó ajtót.
– Várj, Arwen! Minden rendben?
– Persze, nincs semmi baj. – Dehogynem, miért nem hagyja békén ez az állandóan mosolygó, két lábon járó szőke szélvihar? – Már jól vagyok.
– Remek, remek – bólogatott Lizon meglehetősen hevesen, majd egy ügyetlen mozdulattal karjába karolt, és a lépcső felé húzta. – Gyere, meséld el, mi nyomaszt.
– Nyomaszt? Nem nyomaszt semmi. – Arwen csodálkozó képet vágott, de Lizon eltúlzott behízelgő modorából azonnal egyértelművé vált számára, a lány ugyanazt a módszert próbálja alkalmazni, amit korábban ő elvetett. A kettejük közötti különbség csak annyi volt, hogy Arwen képes szemrebbenés nélkül hazudni, Lizon pedig nem.
– Pedig olyan szótlan voltál az egész reggeli alatt…
– Nos, volt helyettem más, aki beszéljen, nemde? Például te és Elrohir. – Arwen nem bírta ki, hogy fel ne hozza ezt a témát, bár tudta, saját helyzetét kockáztatja.
– Ugyan, az csak egy apróság… Mint amin Elladan és Aragorn összevesztek. Csak szeretjük felhánytorgatni. – Lizon mosolyt próbált erőltetni arcára. – Mióta ismered Aragornt?
Az a csók…
– Tessék? – A kérdés betalált, Arwen meglepetésében csuklott egyet, és döbbenten meredt barátnőjére. – Természetesen tegnap óta. Miért?
– Nem is tudom… Reggeli közben olyan érzés fogott el, mintha már régóta barátok lennétek.
Arwen biztos volt benne, hogy a „barát” fogalom alá azokat az egyéneket szokás sorolni, akik minden titkukat megosztják a másikkal, és arra is fogadni mert volna, hogy a barátok nem szoktak egymással csókolózni. Ebből kiindulva pedig sajnos sem Lizont, sem Aragornt nem tekinthette barátjának. Szerencsére éppen akkor érték el a szobájának ajtaját, ezért nem kellett folytatnia ezt az egyre kellemetlenebb beszélgetést.
Felhőtlen boldogság töltötte el, mikor becsukva ajtaját a régóta áhított csend fogadta. Lakrésze testvéreiével egyetemben egy szalonból, hálószobából és saját fürdőből állt, amit a szülei által tervezett kecses bútorok és lenge szövetek tettek egyénivé. A szalon két falát szoborszerű fafaragványok és borostyánlevelek borították, a jobboldalinál kisebb-nagyobb polcok sorakoztak dugig rakva könyvekkel, kis dobozokkal. Középen egy asztal állt, rajta finom anyagú, tündekézzel hímzett terítő, körülötte kényelmes fotelek és heverők. Az ajtóval szemben áttetsző pirosas függönyön keresztül vezetett az út az erkélyre, amelyet Arwen egyik kedvenc helyeként tartott számon, mivel innen az érkezőket, a ligetben sétálókat és a távoli vízesést is tökéletesen láthatta – most azonban saját gondolatai sokkal jobban foglalkoztatták, s bármennyire harcolt ellene, Aragorn is helyet kapott köztük. Valahol mélyen (korántsem olyan mélyen, mint szerette volna) örült annak, hogy a fiú nem láthatta fuldoklását.
Persze nyilván nem számítana az sem, ha látta volna. Ő még gyerek, és fogalma sem lehet arról, mi az igaz szerelem. A kamaszkorral együtt járó hormonoknak tudható be mindaz, amit Aragorn mostanában tett és mondott, s már pusztán idő kérdése, hogy helyreálljon a régi rend Völgyzugolyban – győzködte magát, miközben helyet foglalt az egyik karosszékben, és kezébe vette tegnap félbehagyott hímzését. Mint mindig, a tű most is pontosan és gyorsan járt a kezében. Az egyedüllét és kedvenc elfoglaltsága percekig elvonta figyelmét, s talán meg is feledkezett volna az ebédlőasztalnál történtekről, ha hirtelen valaki meg nem zavarja hangos kopogásával.
– Tessék – kiáltotta fel sem pillantva öléből, ám mégsem történt semmi. Szemöldökét összevonva egy darabig némán vizslatta az ajtót, majd felkelt, és némi habozás után kinyitotta. A folyosó meglepetésére mindkét irányban üres volt, s már éppen visszafordult volna, mikor a küszöbön egy fehér borítékot pillantott meg. Arwen lehajolt és felvette a levelet, majd hátát a csukott ajtónak vetve alaposan megvizsgálta. A papíron nem volt címzés, de még jelzés sem, habár a levelet nyilvánvalóan neki szánták, méghozzá olyasvalaki, aki nem szeretné, hogy kiléte kitudódjon. Feltépve azt egy szépen összehajtogatott papirost talált, amelyen ez állt:
Találkozunk a raktárban ma napnyugtakor.
Egyedül gyere!
Arwen nagyot nyelt. Az írás, bár igyekezték eltorzítani, az odanyomott tollból és a viszonylag csúnya vonalvezetésből kiindulva férfikézre engedett következtetni. Mégis ki lehet ez? Valami titkos udvarló, mint azokban a számára rettenetesnek tartott könyvekben, ahol a párok parfümillatú szerelmes levelekben enyelegnek egymásnak? Arwen mindennél jobban utálta, ha valaki nem mondta a szemébe véleményét, s úgy vélte, bárki is a szerző, egyáltalán nem ismerheti, ha még ezt sem tudja róla. Talán csak nemrég találkoztak, és…
Nem, lehetetlen, hogy ez Aragorn legyen. Olyasvalaki, aki képes Elrond lányát megcsókolni megismerkedésük örömére, az nem fog bujkálva leveleket írogatni szerelmének. Ha annyira mondani akarna neki valamit, minden szemérem nélkül tenné. Mi van akkor, ha ez csak egy perverz barom ötlete? Az éjszaka leple alatt nem tanácsos ismeretlen férfiakkal találkozgatnia. Ilyen és egyéb érvek kavarogtak fejében, ám egyik sem volt olyan erős, hogy Arwen mértéktelen kalandvágyát el bírja nyomni, ezért végül mégis beadta derekát.
– Hát legyen. Elmegyek.
Éppen dél volt, amúgy is ráfért már némi harapnivaló, ezért úgy döntött, a maradék óráiban a levél írójának kiléte után fog nyomozni, hátha egy pillantás leleplezi az ismeretlent, mielőtt karjaiba rohanna. Éppen lefelé tartott, amikor a keskeny lépcsőkanyarban egy fölfelé tartó férfinak ütközött.
– Bocsánat – mordult az mély hangon. Arwenben először az tudatosult, hogy egy dúnadán áll előtte, s nyilván azért olyan mogorva, mert lába sokkal nagyobb zajt csap a tündékénél, a nő mégsem vette észre jöttét. El kellett telnie egy másodpercnek ahhoz, hogy ráébredjen, maga Aragorn áll előtte, sőt hogy a gondolataiba feledkezett tünde hölgy le ne essen a lépcsőről, a fiú kezeit ösztönösen karjára és derekára tette. Arwen emlékei ettől a mozdulattól akaratlanul is felébredtek, s egy pillanatra felmerült benne, mennyire jó érzés lenne helyben megismételni a tegnapi csókot, de az idillt Aragorn gyorsan megtörte, zavartan kapva el tilosban járó kezeit.
– Bocsáss meg – szólt rekedten, majd enyhén elpirulva elsietett. Arwen további néhány másodpercig nemhogy megszólalni, de még megmoccanni sem bírt a döbbenettől.
Tévedett: az idegen nem más, mint Aragorn. A helyzet változatlan, a dúnadán még mindig szereti őt, és az egész leveles dolgot azért találta ki, mert nem meri ezt a szemébe mondani. Biztosan azt reméli, hogy a tünde megtör, hagyja majd ezt – és igaza lesz. Az az érzéshullám, ami az előbb Arwent megrohanta, ismeretlen volt és rémisztő. Évszázadok óta férfiak ezrei udvarolnak neki, s Aragorn másfél nap alatt képes volt az egész világát felforgatni.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
