|
6. fejezet
2017.06.11. 21:14
Az idő borzasztó lassúsággal telt, de végül elérkezett az este. Hacsak Völgyzugolyban nem volt éppen valami különleges alkalom vagy ünnep, amiért érdemes lett volna egymás társaságát éjjel is élvezniük, a tündék ilyenkor szobájukban pihentek, így Arwennek vajmi esélye volt rá, hogy bárkivel is összetalálkozhasson útja során. Mindezek ellenére indulás előtt vállára kanyarította sötétkék köpenyét, hogy biztosan beleolvadjon a csípős kora márciusi éjszakába.
Gond nélkül surrant ki az épületből, és vágott át a főépület előtt elterülő fás ligeten. Máskor kifejezetten élvezte volna a kiruccanást, hiszen fajtársaival ellentétben ő gyönyörűnek találta a csillagfény nélküli, komor éjszakát, ám pillanatnyilag jobban foglalkoztatta a kiszolgáltatottság-érzet, amitől azóta szenvedett, mióta Aragornba botlott a lépcsőn, s ami még jobban erősödött, amint az egyik terebélyes tölgyfa lombja mellett kibukkanni látta a raktárépület csúcsát. Minél inkább közeledett, egyre biztosabb volt benne, hogy ezúttal nem Elladan és Elrohir otromba tréfájával van dolga. Az ajtó alatt kiszűrődő lámpafény tanúbizonyságot adott arról, hogy valaki van odabent.
Tényleg eljött.
Az ajtóhoz érve Arwen habozva torpant meg. Szíve a torkában dobogott, amikor óvatosan lenyomta a kilincset, és attól tartva, hogy valami meglepetés éri, inkább csak lökött rajta egyet. Meglepetésére a dobozokkal teli helyiség közepén egy ismerős alak állt... egy túlságosan is ismerős alak.
Elrohir addig a lámpa által bevilágított fénykör szélén foglalt helyet, most azonban vidám vigyorral tápászkodott fel.
– Hát eljöttél – mondta. – Nem is hittem volna!
Arwen soha nem érezte magát annyira csalódottnak, mint akkor. Ez a tény annyira megdöbbentette, hogy néhány másodpercig egy hang sem jött ki torkán, majd egy váratlan pillanatban a felgyülemlett szomorúság és harag együtt tört ki belőle.
– Hogy képzeled? – kiáltotta szemrehányóan.
– Micsodát? – Elrohirnak nehéz volt meglepetést okozni, de efölött már igazán nem tudott zöld ágra vergődni. Eközben, hogy fel ne fedjék hollétüket (nyilvánvalóan Elrond ezt is kódexmásolással büntette volna), behúzta húgát a raktárba, és köpenyéért nyúlt. – Mégis mire számítottál? Vagy... kire?
Arwen mértéktelenül gyengének érezte magát, és ezt Elrohir is látta rajta. A gyengéd gesztust egy morogva mozdulattal utasította vissza, és a ruhadarabot az ajtó melletti kis háromlábú asztalra hajította. Az előbb még majdnem elsírta magát, most azonban arcára és tartására újra kiült roppant akarata és tekintélye.
– Senkire. Azt hittem, ez megint valami jónak titulált vicc; idejövök, ti rám zárjátok az ajtót, és másnap a szolgák találnak rám büdösen és kócosan.
– Ó, értem. – Bátyja mosolygott, de tekintetében még most is értő fény csillogott. – Ne aggódj, ennél jobb mókát is ki tudunk találni.
– Éspedig?
– A minap Glorfindel ellopott tőlünk valamit, és azt írta, hogy megmutatja apának. Márpedig ha ezt megteszi, nekünk végünk van, mint a botnak.
– Jól gondolom, hogy jobb, ha meg sem kérdezem, mi ez a bizonyos dolog? – vonta fel a szemöldökét Arwen.
– Az, kedves húgom, egyáltalán nem fontos – mondta Elrohir átkarolva a lány vállát.
– De ha nem árulod el, hogy szerezzük vissza? – értetlenkedett Arwen.
– Szóval benne vagy, remek! – kiáltott fel Elrohir, és mielőtt a nő tiltakozni próbált volna, vállon veregette. – Ez a beszéd, ezt akartam hallani.
– Hékás! Ha még azt sem árulod el, mit vett el tőletek, hogyan várod, hogy visszaszerezzem?
– Úgy, hogy egy: tudtommal Glorfindelt utálod a legjobban a világon. Kettő: nem kell tudnod, miről van szó, elég annyi, hogy egy lezárt dobozban van valahol az épületben.
Arwen pillanatnyilag a legjobban arra vágyott, hogy visszatérve szobájába teret adjon kezelhetetlen érzelmeinek, és telesírja a párnáját. Ez az abnormálisan kellemes gondolat még azon is felülkerekedett, mikor elképzelte Glorfindelt, amint egy általa csak dekoratív húsdarabnak vélt nő letörli a képéről a ronda, önelégült vigyorát. Úgy gondolta, itt a megfelelő alkalom a menekülésre. Komoly arccal a köpenyéért nyúlt, és az ajtó felé vette az irányt.
– Nézd, nem izgat, hogy hogyan élitek ki az infantilis vágyaitokat mások kárára, azt viszont semmi pénzért nem hagynám ki, ahogy holnap apa választékot ordít a hajatokba. Jó éjt és kellemes kódexmásolást kívánok az elkövetkezendő harminc évre! – Azzal vállára rántotta a sötét szövetet, és becsapta maga után az ajtót. Sietős léptekkel haladt a reggel ide érkező ételhordó szolgák által kitaposott ösvényen, és az éj leple alatt már keserű könnyeit sem szégyellte. Zokogása közben többször is megbotlott, de mégis úgy érezte, most egy törött végtag sem lenne elég büntetés a számára, amiért képes volt reménykedni; amiért felnőtt létének teljes tudatában még képes volt elhinni egy ekkora ostobaságot. Aragorn egy fiatal ember, ő pedig egy érett tünde. Egyáltalán miféle mentális zavar vezethet oda, hogy vonzó férfiként képes tekinteni rá? Hogy juthatott eszébe viszonozni azt a csókot? Mi a fenéért történt mindez? Talán vele van a baj, talán megőrült...
– Arwen! – hallotta a háta mögül. Az ijedtségtől majdnem hasra esett egy rögben, ami útját állta, s csak Elrohir gyors mozdulatának köszönhette, hogy nem történt baleset. Az idősebbik iker aggódva mérte végig, amint meglátta az arcán lecsorgó kövér könnycseppeket. – Mi történt?
Semmi, nem fontos – akarta mondani Arwen, de a folyamatos szipogás belé fojtotta a szót.
– Nem ártana néha kissé elengedned magad... Mondd csak, mikor szórakoztál utoljára?
– Amikor... kötöttem.
– Nem, Arwen, én nem erről beszélek, hanem mókáról. Férfiakról...
– Na de Elrohir! – kiáltott fel húga, de érezte, ahogy a pír elönti arcát, mindeközben pedig a csók emléke is agyát. Szinte elhitte, hogy bátyja puszta tekintetéből is ki tudja olvasni az eseményeket, ezért akaratlanul is elfordította fejét. Elrohir kedvesen rámosolygott.
– Mióta anya elment... – kezdte a rossz emlékektől elkomorodva. – azóta nem csak apa állapota romlik. Nagyon megváltoztál... – mélyen Arwen szemébe nézett.
– Köszönöm, de nincs semmi szükségem mások sajnálatára – mordult fel húga, s bár az emlékek őt is megérintették, nem akart újabb okot a szomorúságra. Ugyanaz az erős, határozott nő akart lenni, akivé akkor vált, mikor szeretett édesanyja elvesztése után rá hárult a család összetartásának feladata; akivel történhetett bármi, megrendíthetetlen kősziklaként tűrte a gyászt és a szenvedést.
Elrohir persze kapva kapott az alkalmon:
– Szóval elég határozott és bátor vagy, hogy mindent megoldj egyedül – vélte.
– Pontosan.
– Remek, akkor tiéd a keleti szárny. Egy közepes méretű, zöld alapon ezüst levélmintás ládát keresünk. Ha megvan, azonnal hozd vissza ide! És ne feledd: Elronddal vigyázz!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
