|
7. fejezet
2017.06.11. 21:18
Amikor becsukta maga mögött a csendben keservesen nyikorgó nagy tölgyfa ajtót és halk, mégis sebes léptekkel a lépcső felé indult, még mindig nem volt tökéletesen tisztában azzal, mit művel éppen. Hiszen ő nem Zsákos Bilbó, a betörő, hanem Arwen Undomiel, a nemes tündehercegnő, aki tekintélyével és szépségével nyűgözi le a Völgyzugolyba érkezőket. Sőt általában a puszta gondolat, hogy valamit meg kell keresnie, undorral töltötte el, mert együtt járt a piszkos holmik és poros polcok közt turkálással. Most azonban a bizonyítási vágy olyan erősen munkált benne, hogy még ettől is képes volt eltekinteni. Már alig várta, milyen arcot vágnak bátyjai, ha ő talál elsőként a ládikóra – s talán még ennél jobban is boldogította a gondolat, hogy ezzel mértéktelenül felbosszantja majd Glorfindelt.
Gyorsan vette a lépcsőfokokat, mivel tudta, ha Elrond erre járna, semmi esélye sem lenne elrejtőzni előle. Szerencsére minden gond nélkül jutott a második emeletre, ahol apja ajtaja alatt halvány fény szivárgott ki a teljesen sötét folyosóra. Arwen innen még óvatosabban folytatta útját, s egy nesz nélkül lépett ki az erkélyre, ahol már újra neki mert iramodni, hiszen az mélykék köpeny és a felhős éjszaka takarásában már a legélesebb szem sem figyelhetett fel rá. A toronyszoba fülkéjében olyan sötétség fogadta, amiben már tünde létére is nehezen tájékozódott. Mivel a rozsdás zár nem engedett, más megoldáshoz kellett folyamodnia...
Hát persze, a pótkulcs!
Egyszer Elrond váratlan Északi Birodalombeli vendégeket fogadott, ám néhány fontos levele a toronyszobában maradt. Persze Arwennek is jelen kellett lennie a beszélgetésen, s mivel az erdőtündék lószaga és tapintatlansága egyaránt bosszantotta, lelkesen ajánlotta fel segítségét. Apja azt mondta, hogy a kulcs egy kis rekeszben van a fülke jobb oldalán, s bár a mostani fényviszonyok nem voltak annyira kedvezőek, mint akkor, mégis kísérletet tett rá, hogy tenyerével megtalálja az apró kallantyút, ami a titkos ajtót nyitja.
Több percet is eltölthetett a kereséssel, azonban minden erőfeszítése reménytelennek tűnt. Már a bal oldali fallal is próbálkozott, ám hiába simította a hideg köveket, felületükön egy apró kiszögellést sem talált, ami előbbre vihette volna. Magában már éppen a feladást fontolgatta, amikor hirtelen egy távoli, de a hangtalan éjszakában harsogó zaj csapta meg fülét. Biztos volt benne, hogy bátyjai újabb felelőtlen marháskodása közepette sikerült felborítaniuk valamit – s ez még hagyján, de tettükkel rá is nagy bajt hoztak, méghozzá Elrond képében. Apja gyertyájának lángja a vaksötétben Napként ragyogott, ahogy a tünde végigsietett az erkélyen, egyenesen a toronyszobához vezető lépcső felé tartva. Arwen ijedten lépett a fülke falának takarásába, nehogy a férfi már messziről észrevegye, s ugyanabban a pillanatban valami különöset érzett talpa alatt. Szíve a torkában dobogott és nem engedte habozni: azon nyomban lehajolt, felkapta a kulcsot és a zárba tömve elfordította. Szinte remegve rontott a kis kerek szobába, s a szétdobált könyvekkel, papírokkal nem törődve egyenesen a tömörfa íróasztalhoz ugrott, hogy kezét diadalittasan a ház kulcsait tartalmazó kampós táblához nyomja.
Eddig azt hitte, a terv legnehezebb része az Elrond elől való elrejtőzés lesz, az a tény azonban, hogy egy kulcsot sem talált a dolgozószobában, teljesen megdöbbentette, annyira, hogy pechére még menekülési tervet sem tudott kidolgozni. Mikor apja betoppant az ajtón, már csak arra maradt ideje, hogy hátát az üres táblának vesse.
– Arwen! – kiáltott fel a tünde úr döbbenten. – Mégis mit csinálsz itt éjnek évadján?
– Semmit, apám – válaszolta gyorsan, s közben azon törte fejét, vajon hogyan kerülhet ki ebből a szorult helyzetből. – Tudod... Úgy hallottam, valami leesett az alsó szinten, és azért indultam, hogy visszategyem.
– Nem szeretném, ha éjszaka kószálnál – mordult Elrond, és felé indult. Arwen nehezen tudta leplezni aggodalmát, de mindent megtett, hogy kigyomlálva fejéből a félelmet és a sértett dühöt egy dolgot tartson szem előtt: hogy Elrond semmiképp ne vegye észre a vélhetően Elladanhoz és Elrohirhoz köthető lopási akciót.
– Szerinted hol történt? – kérdezte egészen csevegő hangon.
– A magtárban, a régi polcok nagyon rozogák.
– Igazán? Nocsak, én is éppen arra gondoltam – mosolygott Arwen bájosan, ahogy egy jólnevelt lányhoz illik, s mielőtt megkerülte volna őt, a férfi kezébe nyomta az addig köpenye zsebében szorongatott pótkulcsot. – Parancsolj.
Elrond szó nélkül elfogadta, és az ajtó felé indult. Arwen szinte ujjongva követte, de még mindig szigorúan ügyelt rá, hogy eltakarja a gyertya fényétől megvilágított szobában az íróasztal környékét. Amikor az ajtó egy puffanással becsukódott, határtalan megkönnyebbüléssel dőlt a kőfalnak, amíg apja az ajtóval babrált. A bonyodalom azonban még korántsem ért véget.
– Arwen, hova tetted a pótkulcsot? – kérdezte Elrond hirtelen. A gyertya megvilágította a beugrót, így láthatóvá vált az apró rekesz – méghozzá a bal falon. A kis mélyedés természetesen üres volt, mivel tartalma apja zsebében hevert. Arwen úgy döntött, mindent egy lapra tesz fel.
– A szobában felejtettem – mondta bűnbánóan, s közben lelke mélyén reménykedett, Elrond van olyan rendetlen, hogy ezek után eltekintsen a további tíz elképesztően fárasztó mozdulattól, ami a kulcs visszaszerzéséhez szükséges. Szerencséjére a tünde úr bezárva az ajtót rögtön a lépcső felé indult.
– Hagyd, inkább menj pihenni.
Egészen Arwen ajtajáig együtt mentek, ott elbúcsúztak egymástól, a nő pedig becsukta maga után az ajtót, és megkönnyebbült sóhajjal rogyott eddig egész este érintetlen ágyára. Azonban hiába volt ennyi szaladgálás után elképesztő érzés a párnák és a vastag takaró puha ölelése, tudta, csupán időt nyert, és az igazi kaland csak most kezdődik...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
