8. fejezet

  2017.06.11. 21:19

 Amint ezt az óvintézkedést megtette, másra már nem is maradt ideje, hiszen Elrond éppen olyan távolságban volt szobája ajtajától, amin belül még észrevenné az őt követő lányát, és amin kívül már Arwennek fogalma sem lenne róla, hová tűnt a férfi – ami ebben a helyzetben nagyon kellemetlen lenne, hiszen tisztában volt vele, hogy a toronyszobában tett kirándulása után apja rögtön őt fogja okolni a felfordulásért, amit Elladan és Elrohir szabadítottak rá. Tudta, amint Elrond ráébred, hogy az általa kezébe nyomott kulcs most először találkozott a magtár ajtajával, rögtön gyanút fog. A csúcsok csúcsa az lesz, amikor benyit a dolgozószobába, s egy kulcsot sem talál; ekkor már szinte biztos abban, hogy Arwen a tettes, s mikor a szobájából senki sem válaszol majd a kopogására, elszabadul a pokol. Tudta, mi vár majd rá, s mindezek ellenére majd’ szétvetette a boldogság, az izgalom és a lázadás gyerekes öröme. Apja végre nem úgy tekint majd rá, mint egy jótündérre! Éppen ideje volt...

Annyira gondolataiba feledkezett, hogy észre sem vette, Elrond éppen visszaindult a rossz kulcs miatt, s majdnem megvilágította őt gyertyájával. Az utolsó, vészterhes pillanatban sikerült besurrannia a keleti szárnyba vezető folyosóra, és a falhoz simulva várta, hogy a padlóra vetülő fény elvándoroljon a lépcső felé, újra sötétbe borítva a környéket. Ugyan a jobb fal végig nyitott volt, mégis zavartalanul folytathatta útját, hiszen az eget továbbra is vastag felhők takarták, s amúgy sem volt senki, aki felfigyelhetett volna mozgására. Az első hely, ahol a dobozt kereste volna, a tudás helyisége volt, amit az átutazóban lévő emberek és tündék nemes egyszerűséggel múzeumnak kereszteltek. Nevét két okból kaphatta, az egyik a történelmi témájú falfestményekhez, a másik pedig az Arnor pusztulása óta a tündékre bízott Narsil darabjaihoz volt köthető.

Arwen sejtése, miszerint az ajtót már korábban kinyitották, beigazolódott, ám meglepetésére a múzeumban teljes rend fogadta. Beljebb lépett, az ajtót pedig résnyire nyitva hagyta, hogy az esetlegesen közeledő apja elől még idejében elrejtőzhessen, és meglepetésére ezzel a mozdulattal majdnem teljesen megszüntette az eddig észre sem vehető zajt. A helyiség hófehér kőfalai és üvegezett ablakai kizárták a madarak csiripelését, a mókusok zizegését, az ősz óta megmaradt vastag avarban mocorgó apró állatok hangjait, ezzel tekintélyt parancsoló hangulatot árasztva. Az idő szinte megbénulni látszott, ahogy Arwen végigtekintve a körben sorakozó festményeken felidézte a regéket, amelyeket gyerekkorában apja és anyja meséltek neki a Tűz Csarnokában, a kandalló hangulatos fényénél pihenve a téli éjszakákon. Mindezek közül a legélénkebben talán Isildur Szauron elleni harca élt benne, hiszen Elrond maga is részt vett a csatában, ahol Elendilnek, Arnor királyának fia apja kardjával levágta a Sötét úr ujjait, ezzel megfosztva őt a Gyűrűtől és hatalma nagyjától. Azonban ez sem oldott meg minden problémát: az Egy Gyűrű elcsábította a hataloméhes Isildur lelkét, aki ezért nem pusztította el, sőt az őrületig hajlandó volt viselni, míg végül a halálát okozta. Testvére, Anárion leszármazottai, a dúnadánok lettek aztán azok, akik továbbvitték a királyi vérvonalat, éppen ezért került hozzájuk őseik kardja, a Narsil, hogy ha majd sor kerül rá, egyikőjük véghezvihesse, amire Isildur nem volt képes, és végül elpusztítsa a nagy Gyűrűt. Amióta azonban Arnort az Angmarból érkező gonosz teljesen felemésztette, úgy tűnt, Szauron egyre növekvő hatalma elől nincs menekvés.

Arwen torka összeszorult a gondolatra, s komoran fordított hátat a freskónak. A látvány, ami hirtelen szeme elé tárult, lenyűgözte őt: a középen álló, nőalakot formáló emelvényre, melyen Narsil darabjait helyezték el, a fölötte lévő apró ablakon ezüstös holdfény vetült, ezzel szürkéskék ragyogásba vonva a még mindig csillogó pengét. Csodálattal szemlélte egy nép ragyogó múltjának ereklyéjét. Valamire emlékeztette, pontosabban valamikre. Már majdnem kirajzolódott előtte egy ismerősnek vélt szempár képe, amikor hirtelen reccsenést hallott az ajtó felől. Mikor megpördült, egy pillanatra látni vélte azt a tekintetet, de rögtön lebeszélte magát róla. A Hold újra felhők mögé bújt, az idő ismét megindulni látszott a helyiségben, ő pedig olyannyira hátborzongatónak találta a földöntúli jelenetet, hogy eldöntötte: minél hamarabb átfésüli a környéket, hogy elhagyhassa a szobát. Természetesen semmit sem talált, bár ő maga is belátta, nincs is benne elég hely ahhoz, hogy feltűnés nélkül el lehessen rejteni egy viszonylag nagy dobozt. Ismert ennél jobb helyet is a keleti szárnyban, ahol a polcok rejtekében akár évezredekig is bújtathatta volna holmijait, így gondolkodás nélkül a könyvtár felé vette az irányt.

Az ajtóhoz közeledve meglepődve eszközölte, bátyjai arra sem vették a fáradságot, hogy becsukják maguk után. Egy pillanatra megint eszébe jutott a gondolat, hogy nem egyedül jár a keleti szárnyban, de elhessegette. Tudta, semmi oka a félelemre és aggodalomra. 

Belépve mértéktelen dohszag és évszázadok során szorgalmasan gyűlő pormennyiség csapta meg orrát. A könyvespolcok zord sorfala közt lépdelve tündeszemének köszönhetően pillanatok alatt láthatóvá vált számára minden könyv gerincének felirata. Éppen azon morfondírozott, hogy fog minden egyes polcfokot tüzetesen átvizsgálni, amikor...

– Arwen!

Az érces hang késként vágott a dobhártyájába, s a hideg rémület oda-vissza táncolt testében, ahogy hirtelen egy sötét férfialak tornyosult fölé.