– Ezer bocsánat, úrnőm. Nem állt szándékomban rád ijeszteni – mentegetőzött az utóbbi egy percben már vagy huszadszorra Aragorn.
– Hogy tudsz mindig rosszkor lenni rossz helyen? – sopánkodott Arwen. – Ha egyszer, egyetlen egyszer nem a sötétből vagy a kanyarból bukkannál elő...
– Megbocsáss, úrnőm – vágott közbe Aragorn az eddiginél valamivel határozottabban. –, de a lépteim nagyon hangosak, így még egy tündével sem fordult elő ilyesmi.
Arwen érezte, hogy elönti a harag. Mégis hogy képzeli...?
– Netán azt hiszed, hogy valami gond van a fülemmel? – mordult sértődötten, és egy óvatlan pillanatban mégis közel lépett a fiúhoz, tekintetét dühösen rászegezve. A dúnadán rezzenéstelen arccal állta a tekintetét.
– Nem, úrnőm. Csupán szerettem volna rá felhívni a figyelmedet, hogy gyakran elkalandozol. Még a végén tényleg bajod esik.
– Elkalandozom? – A tünde felemelte hangját. Elképesztően bosszantotta Aragorn gyerekes nagyképűsége. Tényleg azt hiszi, hogy ő a világ közepe? – Na és mit gondolsz, nagyokos, mégis min töprengek?
A dúnadán tekintete aprót rezzent, amiből Arwen arra következtetett, hogy a fiú határozottan sejti, min gondolkodhat mostanában, azonban jelen pillanatban az sem zavarta, hogy elárulta-e magát, vagy sem.
– Ahhoz nyilvánvalóan semmi közöm, úrnőm – felelte Aragorn halkan.
– Akkor miért követsz engem?
A fiú láthatóan megszeppent a kérdéstől, mivel nem tartotta tovább a szemkontaktust.
– Csupán a könyvtárba indultam, hogy utánanézzek valaminek...
– Nincs nálad gyertya.
Az érv megtette a hatását, Aragorn azonnal elharapta a mondatot. Néhány másodpercig egyikük sem szólalt meg, s közben a nyitott ablakon át bagolyhuhogást csalt be a hideg éjjeli szellő. Aragorn törte meg a csendet, kínos helyzetében elnevette magát.
– Pocsékul hazudok – ismerte be. Arwen nem tudta megállni, hogy látva a fiú mosolyát ő is megenyhüljön.
– Az biztos. Te is Elladan és Elrohir miatt vagy itt, igaz?
– Valóban – bólintott a dúnadán. – De a könyvtárral ne bajlódj, már végignéztem az egészet. Épp indulni készültem – tette hozzá, majd, hogy szavait nyomatékosítsa, meghajolt és az ajtó felé indult. A küszöbre érve még egyszer megtorpant, és töprengő arccal, mintha akadt volna még mondanivalója a számára, Arwent méregette, ám végül szó nélkül távozott a helyiségből. A tündének csak most tűnt fel, ember létére milyen könnyed a járása, hasonlóan az erdei állatokéhoz: nem hangtalan, ugyanakkor nem is bántó az éles fül számára.
Ezen talán percekig is elmorfondírozott volna, azonban ekkor döbbent rá, hogy az Aragorn okozta ijedtségben hány kérdése maradt megválaszolatlan. Vajon Elladan és Elrohir tud a titkukról, ezért küldte őket egy épületrészbe? Mi vezette oda ezt az erkölcsileg makulátlan... makulátlannak hitt embert, hogy fittyet hányjon Elrond szabályaira? És ami a legfontosabb: miért hagyja őt elmenni, amikor mindezt megválaszolhatná?
– Várj! – kiáltott utána Arwen parancsoló hangon, pillanatnyilag azzal sem törődve, hogy bárki leleplezhetné őket. A fiú, mintha percek óta erre a varázsszóra várt volna, azonnal megtorpant. – Nem hagyhatsz itt, amíg el nem árulod, hogy...
Mondata másik fele azonban egy elképesztő erejű dongásba veszett, amitől mindkettejük arcára kiült a döbbenet, és egyszerre kapták fel fejüket. Már mindketten jól ismerték ezt a zajt: a vészharang Elrond tornyának tetején akkor szólal meg, ha egy probléma megoldásához több tündére is szükség van, legyen szó akár tanácsról, akár házkutatásról.
– A fenébe, most egész évben kódexet másolhatok – sóhajtott Arwen, bár tudta, Aragorn egy szavát sem érti. A fiúban hasonló gondolatok fogalmazódhattak meg, mint benne, ugyanis meglepetésére karon ragadta, és céltudatosan magával húzta. A tünde tudta, sem ideje, sem jobb ötlete nincs, hogy ellenkezzen, ezért futva követte őt le egészen a keleti szárnyba vezető főfolyosóig, ahol egy éles kanyarral jobbra fordulva a könyvtáréhoz hasonló lépcsőhöz értek. Arwen ebből már értette, a dúnadán mit tervez: az itt élő tünde uraknak jórészt fogalmuk sem volt a vendégek szálláshelyéről, míg Aragorn és Gilraen rendszeresen látogatták az Utolsó Meghitt Otthonban megpihenő kószákat, tulajdon népük megmaradt tagjait. A hely a tünde hölgy számára is teljességgel ismeretlennek hatott: amikor már a sokadik látszólag ugyanolyan kereszteződés mellett haladtak el, egyáltalán nem volt biztos benne, hogy egyedül képes lenne kitalálni.
Hirtelen halk susogásra lettek figyelmesek, ami jóval elütött a kis ablakokon beszűrődő szél zajától. A két menekülő sokatmondó pillantást váltott: mindketten tudták, hogy tündék közelednek. Aragorn hirtelen ötlettel feltépte az egyik ajtót, és egy határozott mozdulattal belökte a némán tiltakozó nőt, majd melléugrott, és egy keze ügyébe kerülő partvisnyéllel kitámasztotta a kilincset.
A nem emberi lényre méretezett helyiség fénykorában valószínűleg egy kamra lehetett, most azonban Arwen pókhálók tömegét vélte érezni minden szabad bőrfelületén, ám ennél is aggasztóbb volt annak a tudata, hogy a kis térben kettejük teste egészen egymáshoz simult – pont, mint annak idején a tóban. A percek teltek, s nem történt semmi, így az időt a kettejük viszonyán való töprengéssel múlatta. Bár nem láthatta Aragorn arcát a vaksötétben, biztos volt benne, hogy feleannyira sem érzi kellemetlennek a helyzetet, mint a nő. A feltűnési kényszere már eddig is kiállhatatlan volt, de az, hogy szántszándékkal kihasználva a helyzetet pont egy ilyen helyre kényszeríti, és talán még azt is várná, hogy hálája jeléül a karjaiba omoljon... Na, azt aztán lesheti.
Hirtelen egy, a testén végigfutó borzongás zökkentette ki gondolatmenetéből, ahogy a dúnadán füléhez hajolt, és forró leheletével nyakát érve suttogta:
– Szerintem már mehetünk.
Arwen bólintott, s bár ezt Aragorn nem láthatta, a hallgatását igennek vette. Elvette az ajtótámasznak használt farudat, és lassan kitárta az ajtót. A folyosó többszörös visszhangot vert, ahogy Arwen csizmái koppantak a kemény padlón. A dúnadánnak eltartott egy ideig, míg megregulázta a folyton feldőlni akaró seprűt, ám mikor felegyenesedett, a tündéből kitört a nevetés. A fiú mélybarna hajába a pókhálók ősz szálakként keveredtek, s velük együtt úgy mutatott, mintha parókát viselne, emellett Arwen tisztában volt vele, hogy ő maga sincs jobb állapotban.
– Megengeded? – kérdezte Aragorn mosolyogva, és közelebb lépve a nőhöz megpróbálta kiszedegetni a makacs szálakat, ám most Arwen nem ellenkezett: tudta, így nem mutatkozhat, ha netán a tündék megtalálják. Az még csak gyanús, ha az éjnek évadján mászkál a házban annak teljes tudatában, hogy minden kulcs felszívódott, de az, hogy emellett egy dúnadán fickó társaságát élvezi és fülig pókhálós, csak rontaná amúgy is rohamosan csökkenő esélyét apjával szemben.
Mikor viszonylag rendbe hozták magukat, úgy döntöttek, minden rizikója ellenére folytatják a már megkezdett keresést. A dúnadán fiú lenyűgöző tájékozódóképessége és a tünde kifinomult érzékelése együtt jó szolgálatot tettek, miközben átfésülték a keleti szárny legtöbb vendégszobáját, társalgóját, fürdőszobáit. Elrond a vendégek rezidenciáin különös figyelmet fordított a tisztaságra, így Arwen nagy örömére még a porban sem kellett turkálniuk, amikor egy-egy fiókot, szekrényt, polcot vizsgáltak meg tüzetesen, s bár a ládát sehol sem találták, meglepetésére kifejezetten jól szórakoztak.
AJÁNLOM AZ OLDALT
