|
10. fejezet
2017.06.11. 21:22
Körülbelül két-három óra telhetett el találkozásuk óta, mindenesetre az ablakokon beszűrődő gyenge fényből és a nem szűnő madárcsicsergésből arra következtettek, hogy pirkad. Éppen egy nagyobb társalgóban tartózkodtak, aminek bútorzata egy középen álló kerek asztalból, az azt körülvevő bársonyborítású székekből és néhány könyvespolcból állt. Arwen egy meglehetősen csúnya láda beakadt pántjaival babrált, miközben Aragorn a szoba túlsó felén kutakodott és a széles polcokat vizsgálgatta.
– Még mindig nem árultad el – mondta Arwen hirtelen a fiú felé fordulva.
– Mit? – kérdezte Aragorn meghökkenve.
– Hogy miért teszed ezt. – Halkan szitkozódva rángatta a kapcsokat, de a rozsdás láda még mindig makacsul szorult.
– Talán ugyanazért, amiért te is – vont vállat a dúnadán, ám látszott rajta, hogy koránt sem ilyen közömbös a téma iránt. – Várj, áthozom a szerszámokat.
Arwen elgondolkodva követte tekintetével a fiút, amíg el nem nyelte őt a folyosó sötétje. Vajon mire gondol? Kettejük kapcsolatára, vagy a Glorfindel iránt érzett utálatára? Az utóbbi teljességgel érthető, viszont az előbbi esetében lesz hozzá egy-két szava. Mogorván folytatta a harcot a ládával, amikor hirtelen közvetlenül orra előtt egy pár puha csizmát pillantott meg – és a sors iróniája, hogy ennek a cipőnek a tulajdonosa nem volt más, mint Glorfindel.
A férfinak, mint bármely más tündeúrnak, derékig érő szőke haja és mélykék szemei voltak, hetyke tartása és markáns arcvonalai azonban az átlagnál nagyobb tekintélyről árulkodtak, ami sajnos nem viselkedésében, sokkal inkább az udvarban elfoglalt helyében nyilvánult meg. Ahogy végignézett a nagyobb helyiségen, és tekintete Arwenével találkozott, szemében érdeklődő, állatias fény villant.
– Mit művelsz itt? – mordult a nőre, hangjában minden udvariasságot mellőzve.
– Én vagyok az egyetlen, aki úgy gondolja, hogy az égvilágon semmi közöd hozzá? – vágott az vissza, s szeme sarkából örömmel konstatálta, hogy bal keze mellett egy halomnyi lexikon méretű könyv sorakozik kőkemény fedéllel, s szinte kívánja, hogy Glorfindel beképzelt arcába hajítsa mindet. Ő, hogy fokozza a feszültséget, még néhány lépést tett a nő felé, ezzel elzárva előle minden lehetséges menekülési útvonalat.
– Rosszban sántikálsz, kedves – búgta még közelebb húzódva. -, de ha szépen kérsz, és a szépen alatt egy ártatlan csókot értek, becsszavamra elengedlek egy pici figyelmeztetéssel.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy választhatok apám haragja és aközött, hogy megcsókoljalak? – Arwen felvonta fél szemöldökét, ami Elrondhoz ijesztően hasonló arckifejezést kölcsönzött neki. – Remek, akkor megyek, és elmesélem neki. Sőt még arról is kitálalok, hogy milyen színű fehérneműt viselek. De azt, barátom, azt bizony várhatod.
Ezzel a monológgal készült búcsúzni, ám a férfinak nem állt szándékában elengedni, sziklaszilárd tartásának köszönhetően gyakorlatilag beleütközött. Glorfindel azonnal kapott az alkalmon, és karjával átfogta a nő derekát, teljes erejéből magához húzva Arwen testét.
– Nem kéne ilyen feszültnek lenned – lehelte a fülébe; amit azonban ezért az akcióért kapott, azt nem tette zsebre, Arwen ugyanis olyan erővel rúgta ágyékon, hogy kínjában a földre rogyott. A nő rezignáltan lépett át rajta, és Aragornnal pillanatnyilag egyáltalán nem gondolva fegyverként használható tárgyak keresésébe kezdett. Először egy vasból készült fáklyatartót akasztott le a falról védekezési célzattal, és szembefordult Glorfindellel.
Pontosabban ezt tette volna, ha a tünde férfi abban a pillanatban rá nem veti magát. A vaskos fémeszköz hangos csattanással ért földet, ahogy Glorfindel kitekerte Arwen kezéből, őt magát pedig a hideg falhoz nyomta.
– Arwen – Néhány éve először szólította a nevén, de valahogy a nőt ez nem hatotta meg. – Te is láthatod, hogy ugyanazokkal a kártyákkal szeretünk játszani.
– Tévedsz – sziszegte Arwen. – Tévedsz, én nem vagyok egy alamuszi, számító féreg!
– Pedig hasonlítunk, hidd el – Glorfindel felnevetett, kezével pedig meglepően gyengéden kisimított egy tincset Arwen arcából, bár azonnal elment tőle a kedve, amint megérezte a pókhálók és por érintését bőrén. A nő a tisztaságmániás tündét látva minden erejét összeszedve sem tudta elfojtani gúnyos mosolyát, amit a gyengébb nemhez egyáltalán nem értő Glorfindel minden bizonnyal félreértelmezett.
– Ó, Arwen – súgta vágyakozva, s mindeközben arcát rohamosan Arwené felé közelítette. A hölgy mindent megtett, hogy kiszabaduljon, s ebben segítségére volt a testén jeges hullámokban cikázó mértéktelen undor is, azonban minden igyekezete ellenére sem tudta eltolni magától.
– HAGYJ BÉKÉN! – fakadt ki hirtelen, kiáltását pedig egy hatalmas pofonnal szándékozott nyomatékosítani. A férfi minden kezdeti gyengédséget félredobva ragadta meg csuklóját, ám még ő sem volt olyan bátor, hogy Elrond úr lánya ellen tisztességtelen rohamot indítson, így kissé összezavarodva azonnal el is eresztette.
Ekkor Aragorn a kiáltást hallva elemi erővel csapott le a férfira. A fiú gondolkodás nélkül előugrott rejtekéből, és teljes erőből rántotta a földre nála sokkal testesebb ellenfelét. Glorfindelt meglepte a támadás, azonban piócaként tépte le magáról a dühös dúnadánt, majd egy könnyed mozdulattal a falhoz lökte. Aragorn meglepő gyorsasággal pattant fel, s már éppen egy újabb rohamra készült, amikor Arwen közbelépett.
– Elég legyen! – hangja parancsoló volt, akár Elrondé, ezért a két verekedő azonnal megtorpant. Tisztában volt vele, ha Aragorn tovább feszíti a húrt, Glorfindel egy idő után elunja majd a játékot, és komoly kárt tesz benne, s bár úgy érezte, a fiú megérdemelne néhány taslit ostobaságáért, azért mindennek megvan a határa.
– Mit csináltatok itt Aragornnal? – Glorfindel szinte nevetett. – Örülnék, ha végre beavatnátok.
– Remek – mormolta Arwen. – Már ez is...
Aragorn minden bizonnyal megérezte, hirtelen jött ötletével mennyire megalázta és bajba sodorta Arwent, mivel elvörösödve lesütötte szemét.
– Nos?
– Aragornnal egy könyvet keresünk – kezdte a jól csomagolt hazugságot Arwen. – Pontosabban én keresem, de mivel erre csak ő járatos...
– Ezért rábíztad magad erre a zöldfülűre? – Glorfindel a fiú felé intett.
– Ez a zöldfülű tökéletesen kiismeri magát a keleti szárnyban – felelte Arwen. – Nem úgy, mint te vagy én.
– Szóval ezért loptátok el az összes kulcsot! – A tünde férfi diadalittas arccal felpattant a földről, és bejárta az egész helyiséget, minden kis résbe bepillantva. – Hová tettétek őket?
– Fogalmunk sincs, hol vannak a kulcsok – szólalt meg Aragorn halkan. Arwen már éppen szemrehányást akart tenni, amiért ezek után még képes önként rontani helyzetükön, ám meglepetten eszközölte, hogy a fiú nem hazudik: ő maga sem tudja, kinél vannak a kulcsok. Ez pedig csak egy dolgot jelenthet: Aragornt Elladan és Elrohir csalták ide, méghozzá lehetséges, hogy ugyanazzal a taktikával, amivel őt is! A naiv fiú minden bizonnyal azt hitte, Arwen akar vele szót váltani, ezért volt hajlandó elindulni az éjszakai találkára, ahol ő maga csak Elrohirt találta. Az ikrek csupán bizonyítékot kerestek arra nézve, hogy a tünde és a dúnadán közt igenis van valami, és nem lehetett nagy feladat megtalálni – éppen elég volt elnézni csalódott arcukat, amikor benyitottak a raktárépületbe. Arwent a felismeréssel együtt öntötte el felháborodás és szégyen, amiért a tulajdon testvérei képesek voltak gyanúba hozni őt a fiúval.
– Engem már nem is érdekelnek – mondta hirtelen, és csodálkozó tekintetükkel nem törődve kilépett a folyosóra. Azon gondolkodott, vajon hol lehet most Elrond, hogy a képébe mondja, a bátyjai mennyire ostobák, hogy a világba üvöltse, hogy gyűlöli őket. Aragorn persze most sem hagyta békén, a folyosó végén futva utolérte.
– Arwen, hova mész?
– Van egy kevés mesélni valóm apám számára.
– És... – Aragorn majdnem elesett a lépcsőn, ahogy a lefelé robogó tündével próbált lépést tartani. – És mi lesz a ládával?
Arwen tudta, hogy itt többről van szó, mint egy nyomorult ládáról, feltéve, hogy egyáltalán létezik. Aragornt mértéktelenül boldoggá tette a gondolat, hogy szerelmével közösen vettek részt ebben a kalandban, s miközben jól érezték magukat, szívében egyre nagyobbra hízott a remény, hogy a tünde netán tényleg érez iránta valamit. Azonban úgy tűnt, teljesen képtelen megérteni, hogy nincsen szüksége egy hős lovag védelmére, ha bajba kerül; ha valami, ez kifejezetten taszította a fiúban. Némi hallgatás után úgy döntött, minden erejét összeszedve kitépi szívéből az Aragorn által megfertőzött, teljesen kiszolgáltatott részt.
– Aragorn: nem.
A szavakat a sötét falak tompa visszhangként verték vissza. Aragorn Arwennel együtt megtorpant, és mélyen a szemébe nézve kérdezte:
– Tessék?
– A válasz a fel nem tett kérdésedre. – Arwen próbálta türtőztetni magát, de ennek ellenére egyre jobban felemelte hangját. – A válasz arra, vajon fogok-e valaha úgy érezni irántad, mint te irántam. Most nem arról van szó, hogy ember vagy, vagy hogy túl fiatal, hanem hogy végtelenül ostoba és kiszámíthatatlan! Lehet, hogy az a két majom ezért kedvel, de attól engem még senki sem kötelezhet arra, hogy elviseljelek. Megkérlek, hogy hagyj békén – egyszer s mindenkorra!
Aragorn lesújtva állt előtte, s egy hang sem jött ki a torkán, Arwent azonban többet ez nem foglalkoztatta. Lelke száz sebből vérzett, s az, hogy a fiú életében először csalódott, egyszerűen eltörpült kínjai mellett. Sarkon fordult, és könnyeivel küszködve elsietett, magára hagyva őt a sötét folyosón.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
