|
11. fejezet
2017.06.11. 21:24
Két hete múlt el csupán a tél, de a hirtelen beköszöntő forróságon ez a tény mit sem változtatott. A csípős hideg esték ideje véget ért, a szinte nyáriasba forduló időjárás erős nyugati szelet hozott magával, ami Völgyzugoly épületeinek minden zugába belopta magát, és ez alól Arwen szobája sem volt kivétel. A tartórudak keservesen nyikorogtak, ahogy a vörös függönyök egymásba gabalyodva engedtek az őket kedvükre cibáló légáramlatoknak.
Maga Arwen a szoba közepén, az egyik karosszékbe süppedve a kezében lévő horgolótűvel és fonallal babrált, rövid idő alatt gyönyörű mintákkal toldva ölében heverő munkáját, és csak néha pillantott fel, hogy az asztalon heverő másához igazítsa őket. A már elkészült darab egy tarsoly volt Elladan vagy Elrohir számára, de ha arra is képesek voltak időt fordítani, hogy azonos ruhákba öltözzenek, húguk nem akarta elrontani lelkesedésüket azzal, hogy két különbözőt készít az ikreknek. Éppen eleget rontott viszonyukon az a tény, hogy Elrond (végül Glorfindel jóvoltából) értesült csínyjükről – pontosabban az, hogy Aragornt, Arwent, Elladant és Elrohirt képes volt egy szobába bezárni, hogy régi és kifejezetten mocskos könyveket másoljanak. A helyiségben egyedül Elladan és Elrohir szóltak egymáshoz, rajtuk kívül senki nem kereste a másik társaságát. Az ikerpár, mint mindig, most is megtartotta vidám természetét (valószínűleg az is közrejátszott, hogy körülbelül az egymilliomodik alkalommal másolnak kódexeket), ám a minden nap órákon át tartó búskomorság, ami Arwen és Aragorn kettőséből áradt, idővel őket sem kerülte ki.
Az örökkévalóságnak tűnő monoton kínlódást végül az törte meg, hogy Elrond úgy döntött, egy völgyzugolyi csapatot küld délre, hogy elejét vegye az esetleges orktámadásoknak. Mivel tömegével akadtak, akik Arwennel együtt érkeztek, de szerettek volna visszatérni Lothlórienbe, a tündék távoli hazájába, a csapatnak őértük is vállalnia kellett a felelősséget; így esett a választás Aragornra, Elladanra és Elrohirra. Arwent letaglózta a tény, főleg, miután megtudta, hogy Lizon szintén távozni készül. Hazatérése óta annyira hozzászokott az őt körülvevő társasághoz, hogy el sem tudta képzelni, mit kezdjen magával az ezt követő másfél évben, miközben szerettei iránt érzett aggodalma is megnehezíti majd mindennapjait. Az érzés természetesen nem volt számára új: a bizonytalanság állandó része volt az életüknek Középföldén. Az Arnor bukása óta egyre komolyabbá váló fenyegetés miatt Völgyzugoly határát átlépni sem volt akkoriban okos döntés. Ha bármelyiküknek baja esne...
A gondolatra megdermedt, s csak ekkor vette észre, hogy körülbelül öt perce nekifogott egy harmadik tarsolynak is. Ámulva nézte a kézében tartott mintát, és fejét ingatva bontotta szét. Hiszen Lizonnak már adott búcsúajándékot...
És mi van Aragornéval?
A már korábban is folyvást fejébe tolakodó ostoba gondolattól most nem meglepetté, hanem dühössé vált.
– Kit érdekel?! – mordult sértődötten, és az eddig óvatosan kezelt kis anyagdarabot egy gyors mozdulattal a földhöz vágta. Lelkének sebei sorra szakadtak fel, és már azon gondolkodott, hogy az eddig elkészített tarsolyokat is kidobálja az ablakon, hogy bosszút állhasson idegesítő bátyjain, amikor dühe hirtelen megint lecsillapodott, és mint akkor éjjel a sötét folyosón, most is halk sírásba csapott át.
Talán percekig ülhetett ott, mikor váratlanul kopogtak az ajtaján – pontosabban nem is olyan váratlanul, mint hitte.
– Úrnőm, a bátyjaid hamarosan indulnak – figyelmeztette egy szolga. Arwen hirtelen azt sem tudta, hova kapjon: az arca és szemei kipirultak a zokogástól, könnyei már nyakát áztatták. Tudta, hogy ilyen állapotban nem állhat a többiek elé, ezért gyorsan felpattant ültéből.
– Mondd meg nekik, hogy azonnal jövök – válaszolt a lehető legtermészetesebb hangon, amit pillanatnyi helyzetében sikerült kipréselnie magából, és azonnal berohant a fürdőszobába. Minden finomkodást eldobva megfogta a hozzá legközelebb álló hatalmas vizes vödör fülét, majd nagy nyögéssel felrántotta egészen a mosdóasztalig, amin a tükör állt, és a jeges vizet arcába fröcskölve próbált némileg változtatni megjelenésén. Az eredménnyel korántsem volt elégedett, de a célnak megfelelt. Hozzá képest meglepően gyorsan – mert gyűlölt futni – kapta fel a kis horgolt zsákokat és robogott le a hallba, amit betöltöttek a búcsúzkodó tünde hölgyek és urak. A lépcső magaslatából úgy vélte, sem Elladan, sem Elrohir nincsenek az épületben, de csak Aragorn és Elrond hiányában lehetett egészen biztos, mivel a sok szőke fej közt fekete hajuk miatt könnyen felismerhette volna őket. Sietve és sok bocsánatkérés árán verekedte át magát a tömegen. Szíve hevesen vert, folyamatosan csak arra tudott gondolni, hogy nem várják meg őt, hogy nem búcsúzhat el tőlük, mikor ő maga is tudta, hogy nélküle semmi pénzért nem indulnának el.
A szabadba érve megkönnyebbülten sóhajtott: a főépület előtt elterülő gyönyörű ligeten öt alak állt: Gilraen, Aragorn, bátyjai és apja mindannyian a három harci mén körül fontoskodtak, hogy megfelelően meghúzzák a szíjakat, eligazítsák a nyerget, ellenőrizzék csomagjaikat, fegyvereiket, és jótanácsokkal lássák el egymást. Megjelenésére mindannyian felkapták a fejüket, és tekintetükben Arwen semmi meglepőt nem látott. Gilraen és Aragorn a dúnadánoktól megszokott komor tisztelettel köszöntötte, Elladan és Elrohir széles vigyorral nyugtázta zilált megjelenését, Elrond pedig szigorú pillantással mérte végig őt.
Gondolkodás nélkül az ikrekhez sietett. A lovakhoz érve megtorpant, és mélyen Elrohir, majd Elladan szemébe nézett, bár magában elmélázott, melyik lehet melyik. Jókedvüket látva elfelejtette minden haragját, és halványan ő is elmosolyodott.
– Megint itt hagytok engem – mondta megjátszott sértődöttséggel arcán.
– De visszük Lizont – mordult fel (ezek szerint) Elrohir. – Jó az nekünk, Elladan?
Mindketten felé fordultak, ő viszont éppen akkor talált valamit a nyeregtáskájában, amit elfordulva azonnal piszkálnia kellett.
– Mintha nem lenne elég bajunk – dörmögte halkan, mire testvérei hangos nevetésben törtek ki.
– Tudod, mit? Legközelebb velünk jöhetsz te is – javasolta Elrohir. – Így lesz, aki kordában tartja.
– Tudtommal te régebb óta ismered Lizont, mint én – kacsintott a húga. – Majd megoldjátok a dolgot.
Néhány perccel idősebb bátyja annyira döbbent képet vágott, mintha tetten érték volna egy szörnyű bűntény elkövetése okán, de Arwen úgy gondolta, ez nem alkalmas időpont, hogy az Elrohir-Lizon kapcsolatot megtárgyalják, ezért inkább a lényegre tért.
– Nagyon vigyázzatok magatokra – mondta komolyan. – Nem bocsátanám meg, ha bármi bajotok esne.
– Nyugodj meg, mindig vigyázunk – vigyorgott Elladan, aki közben elunta a nyeregtáska társaságát.
– Épp erről beszélek – sóhajtott Arwen. – Ha életetekben egyszer betartanátok a józan ész törvényeit...
– Akkor a világ borzasztóan unalmas lenne – fejezte be helyette a mondatot Elrohir, majd húga megrovó pillantását látva Elladannal együtt színlelt rémülettel hőkölt hátra. – Igenis, Elrond kisasszony, betartjuk a szabályokat, csak kérlek, ne bánts!
Arwen mosolyogva csóválta a fejét.
– Reménytelen esetek vagytok.
– Még szép! – Elladan odalépett hozzá, és átölelte a nőt, majd eltolva magától végigmérte. – Te is vigyázz magadra, húgocskám.
– Igen, és amíg távol vagyunk, szórakoztasd szegény apánkat, nehogy megölje az unalom – tette hozzá Elrohir, aki szintén kedves ölelésben részesítette testvérét. Arwen csak most ébredt rá, hogy még mindig a kezében szorongatja a két erszényt, ezért a kezükbe nyomta őket.
– Parancsoljatok. Ha mostantól titkolnivalótok van, ne ládákba zárjátok, hanem tegyétek el ezekbe.
Mindhárman jót nevettek a tréfán, és néhány búcsúpuszi után Elladan és Elrohir kecses mozdulattal ugrottak fel lovaikra. Aragorn látva, hogy indulnak, szintén csókot nyomott mosolygó édesanyja arcára, és még egy komor pillantást vetett Arwenre, mielőtt követte volna őket. Mögöttük megindult a katonákkal és nemesekkel egybekötött csendes menet. Elrond és Arwen egy ideig még integettek a távozó ismerőseiknek, köztük a vidáman nevetgélő Lizonnak, s talán percek múlva döbbentek csak rá, hogy a csapat utolsó tagja is eltűnt a bérc mögött, mely Völgyzugoly városát elzárta a külvilágtól. Arwen apjára pillantott, majd karjába karolva fejét vállára biccentette. Mindketten délre néztek, és szívük lassan megtelt magánnyal és bizonytalansággal.
– Hát elmentek – mondta Elrond csak magának, de Arwen bólintott.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
