|
12. fejezet
2017.06.11. 21:34
Egy borostyánnal borított kőszikla oldalában serkenő kristálytiszta forrásvíz cseppjei gyengéden végigsimították a friss, apró leveleket, és róluk lepattogva egy kis medencébe buktak alá. A hatalmas tölgyek lombjától enyhén árnyékolt tisztás csendjét csak ez a halk és monoton csobogás törte meg, így Aragorn nem tartott a veszélytől; biztos volt benne, hogy hallaná ellensége lépteit. A bokrok levelei közt néha egy-egy szarvas kukkantott ki, s ez is csak biztosíték volt számára, hogy nem járnak erre orkok: már az is különleges, hogy ember létére ilyen közel mertek merészkedni hozzá.
Meg tudta érteni, mennyire szomjasak lehetnek, ő maga is harmadik napja kutyagolt, hogy a nyár elején beköszöntő aszályban tiszta vizet ihasson. A víz patakokban csorgott róla, az út pora pedig egészen rátapadt, a felismerhetetlenségig barnává téve őt. A torka kapart, s bár először kezét nyújtotta, hogy kimerjen egy kortyot, megpillantva tenyerét inkább más megoldást választott. Fejét mohón a hűsítő forrásvízbe nyomta, és csak nyelte a kortyokat, ameddig bírta, majd levegő hiányában felült, és megkönnyebbülve sóhajtott. A kellemetlen érzés végre elmúlt. Némi gondolkodás és kulacsa feltöltése után úgy döntött, kihasználja a szarvasok jelzésértékű jelenlétét, és végre megmosakszik. Először csak magára fröcskölte a vizet, hogy teste megszokja a szokatlan hőkülönbséget, majd megkönnyebbülten merült el benne. Néhány percet töltött így, míg minden ruhadarabja át nem ázott, majd kiszállva kutyamód megrázta magát, és foszló vászonzsákba tömött holmiját felkapva elégedetten távozott.
Aragorn imádta a kószaéletet. Életében mindig vonzotta az egyedüllét és a bebarangolatlan erdők, hegyek és puszták, de Völgyzugolyban töltött fiatalkorában nem gondolta volna, hogy az élelem, víz és tiszta ruhák sűrű hiánya mellett mindez élvezetes lehet. Más egy sereggel együtt vonulni és harcolni, és megint más a saját eszére, tapasztalataira hagyatkozni életben maradása érdekében. Hiába van fegyvere, nem tud belőle vizet fakasztani, és hiába ő Aragorn, a dúnadánok fejedelme, ha ettől a tölgyek nem teremnek almát és körtét, mikor éhes. Ezt kedvelte a legjobban a vadonban: az ősi rendet, amit semmi és senki nem boríthat fel a jelenlétével, sőt az egyénnek kell hozzá alkalmazkodnia, ha a túlélés a célja. A folyamatos életéért folytatott küzdelem önmagára nézve is változást hozott: egészen lefogyott, keze és lába megtelt bőrkeményedésekkel, és a fodrozódó forrásvízbe pillantva azt is megállapíthatta, arca egyáltalán nem hasonlít a fiatal Aragornéra csillogó, hamuszürke szemét leszámítva. Nem mondhatta, hogy bánta a dolgot. Úgy gondolta, a tündék sajátossága a szépség, és ő, mint bármi más őket illető dologból, ebből sem kaphatott. Elunta már, hogy tündét játsszon, ahogy azt Völgyzugolyban elvárták, de elunta az emberlétet is, amibe származása és sorsa belekényszerítette. Nem mondott le a feladatról, amit ráruháztak, mert a lelkiismerete mindig arra sarkallta, hogy segítse a gyenge embereket, de nem tudta, saját magát hova tehetné a világ ezen rendjében, s nem is próbálta meg.
Hangtalanul, ruganyos mozdulatokkal surrant, és már nem pusztán elővigyázatosságból. Egy régi csapást követett a tölgyek közt, melyet szabad szemmel nem lehetett könnyen észrevenni, ő mégis nagyon jól ismerte a környéket. Tudta, hogy a cikcakkos ösvény elvezeti őt a Brúinen vizéhez, majd onnan biztonságos út vezet a Sarn-gázlóig. Sok kósza kedvelte ezt az útvonalat azok közül, akiket kóborlása során volt szerencséje megismerni. A dúnadánok, bár önmagukat magányos népségnek tartották, előszeretettel osztották meg fajtársaikkal tábortüzüket, miközben új információval gazdagodhattak földjüket, Eriadort illetően, s – ami legjobban tetszett neki – bár Aragorn volt a Fejedelmük, mégsem kezelték annak őt. Tisztában volt azzal, hogy tapasztalata jóval kevesebb, mint társaié, számukra pedig tájékozottsága és történelmi műveltsége volt az, mely miatt idegennek érezték; akár felfedte kilétét előttük, akár nem, tanácsait mindig meghallgatták, és soha nem mondtak neki ellent, mégsem kedvelték a férfit. Nem is akarta, hogy kedveljék. Érzései, ahogy most léptei is, kizárólag egy irányt ismertek: Völgyzugolyét.
Egyre gyorsabban szedte lábait, ahogy édesanyjára, Elladanra, Elrohirra és Arwenre gondolt, mivel évek óta nem találkozott egyikőjükkel sem. A tünde ikrek vezette csoporttól akkor vált el, mikor azok visszaindultak Lórienből, ő maga pedig délre ment tovább, hogy olyan vidékekkel is megismerkedjen, ahol még sosem járt azelőtt. Bebarangolta Dúnföldét, ahol szedett-vedett orkcsapatokkal harcolt, és életében először, de nem utoljára pillantotta meg a Tenger végtelenbe fodrozódó kékjét a Vas-folyó torkolatánál. Azonban bármilyen messze járt, Völgyzugoly mágnesként vonzotta magához, s végül úgy határozott, hogy visszatér régi otthonába.
Az órák sebesen teltek, a délután lassan estébe fordult, s Aragorn ekkor pillantotta meg a Zubogót, a tündék gyönyörű folyóját, mely városuknál, a hatalmas hegyek lábánál ered. Ahogy a fák közül kikukkantott, a víz mentén apró rovarrajokat pillantott meg, melyeknek hártyás szárnyán szivárványszínekben játszott a naplemente fénye. A széles folyó sárgás vize hatalmas sebességgel ömlött tovább, festői látképet kölcsönözve az egész medernek, melyet évezredek során a sziklába hasított. Aragorn tisztában volt vele, hogy a terep innen már csak emelkedni fog, s a szokottnál is jobban megnehezíti útját, ezért tűzifának valót keresett, hogy megpihenjen éjszakára. Nem volt szüksége rá, hogy ágakat törjön, a sűrű szélfúvásban letördelt gallyak mind a földön hevertek. A bonyodalmak azonban most kezdődtek: mikor leguggolt az egyik hasonló kis rőzserakás mellé, váratlanul felfedezett valamit. Ujjai egy nehéz csizma mélyedéseit tapintották a párától felpuhult talajban, melyek az erdő belseje felé vezettek. Egy dúnadán egészen biztosan nem kelt ekkora feltűnést. A férfi kifejezetten tehetséges nyomolvasó hírében állt, de tisztában volt vele, hogy a lábnyom nagy felelőtlenségre vagy éppen megfontoltságra vall; tehát bárki is a tulajdonosa, vagy rettenetesen ostoba, vagy pedig azt akarja, hogy észrevegyék. Valahogy egyiket sem tudta elképzelni, ezért csapdától tartott – mégsem látott jobb megoldást, mint hogy megtudja, kivel van dolga, mielőtt besötétedik.
Az egyre sűrűbb hangafű közt szinte négykézlábra ereszkedve kereste az újabb és újabb nyomokat, s eközben néha megállt fülelni. Az egyenetlen terepen nehezen haladt, mivel teljesen előnytelen helyzetben volt az előtte emelkedő dombhoz képest: onnan bárki könnyűszerrel megpillanthatná, vagy akár meg is támadhatná. Útja éppen felfelé vezetett, mindeközben csak a fák adtak neki néha menedéket, és az idő is szorította. Hirtelen egy fáradt sóhajt hallott a közelben, amitől rögtön hasra vetette magát.
– Jaj, csak a baj van veled!
Aragorn kikukkantott a domb oldalába kapaszkodó fa gyökerei közül, és az alkonyati homályban egy furcsa alakot pillantott meg. Egy ősz öregember állt egy kidőlt fatönk mellett hosszú szakállal és mulatságosan hegyes szürke süveggel. Nem tudta mire vélni a dolgot; azon töprengett, vajon miféle szerzet lehet, aki ragaszkodik az efféle furcsa és kényelmetlen megjelenéshez egy erdő közepén. Azonban ez nem volt minden, ekkor ugyanis az idős férfi bosszúsan eldobta a megkopott kovakövet, amivel eddig babrált, lehajolt, felemelt egy száraz gallyat, és néhány szó elmormolása után a fadarab magától meggyulladt.
A dúnadán pislogni is elfelejtett a pillanatnyi csodálkozástól, és ugyanekkor két dolog is eszébe villant: az egyik, hogy ez egy mágus, ami rá nézve igazán veszélyes is lehet; a másik pedig, hogy érezte, tisztában van a jelenlétével. Ezen kettő tény egyvelege arra engedte következtetni, hogy valami olyan dologba folyt bele, amibe nem szabadott volna, és ami felülemelkedik a természet minden alapvető igazságán, amit megismert, ezért jobbnak látta azonnal futásnak eredni. Hogy a puszta véletlen, vagy a mágia ereje volt-e, sosem tudta meg, viszont ebben a pillanatban bal lába egy vaskos gyökérbe akadt, amitől hangos puffanással hasra esett.
– Ugyan miféle vendégszeretet ez? – hangzott háta mögül a kérdés. Gyorsan megfordult, és látta, amint az öregember egy régi farönkön ülve, mosolyogva szemléli őt. Kedves arca és mélyen ülő kék szemei nem mutatták gonosznak, ám Aragorn Dúnföldén megesett kalandjai során megtanulta, még egy énekesmadarat sem szabad kívülről megítélni. A helyzet bosszantotta, de a magányos évek során elszokott a csípős feleletektől, amikkel Elladan és Elrohir kötözködését hárította, ezért csak feltápászkodott, és szigorú tekintetét a mágusnak szegezte.
– Mondhatnám, hogy sajnálom, ami történt – folytatta az nevetve –, de akkor csúnyán hazudnék. Ez viszont hiba lenne, mikor arról akarlak meggyőzni, hogy megbízhatsz bennem.
– Kétlem, hogy félteni kellene téged a vadonban – felelte Aragorn szárazon. – Senkit nem bántok, aki nem ad okot rá.
– Tisztában vagyok a kilátásaimmal, Aragorn – bólintott a férfi, és feltápászkodva elindult a dúnadán felé. Valódi nevét hallva a férfi bizalmatlanul tett hátra néhány lépést.
– Honnan tudod a nevem?
– Történetesen onnan, hogy a kezeden viseled Barahir gyűrűjét – mutatott rá a mágus. – De hogy ne érezd magad kiszolgáltatott helyzetben, ideje bemutatkoznom. Szürke Gandalf a nevem, a Rend tagja vagyok, és jómagam is Völgyzugolyba tartok.
Aragorn kinyitotta száját, hogy feltegye a kérdést, Gandalf honnan tudja, hogy ő is oda igyekszik, ám rájött, hogy a mágus tájékozottsága félig sem tréfa, ezért egyszerűbb, ha nem teszi szóvá a dolgot. A Rend tagjait övező tiszteletet Elrond már gyerekkora óta megkövetelte tőle, azonban még sosem találkozott valódi mágussal. A mágustanács tagjai saját színnel rendelkeztek, ez különböztette meg őket, de ő maga csak Szarumánét ismerte, a rend fejéét, őt Fehérként emlegették. Elképzelhetőnek tartotta, hogy egy hozzá képest kevésbé hatalmas varázsló szürke ruhában egyedül utazgat a világban, de nem ez a tény volt az, ami meggyőző erővel hatott rá. Némi töprengés után eldöntötte, hogy ő is megmutatja kártyáit.
– Nincs kedved velem tartani, mondd csak?
– Egy feltétellel.
– Nocsak! – mordult meghökkenve Gandalf, miközben éppen a holmijai közt kutakodott, hogy aztán kenyeret és sajtot húzzon elő. Aragorn letelepedett mellé a rönkre, és az apró lánggal lobogó tábortűzből kihalászva egy vékony ágat átnyújtotta a mágusnak.
– Rajzold le nekem az utat Völgyzugolyba.
Gandalf és ő mereven egymásnak szegezték tekintetüket. Aragorn tudta, hogy csak a jószándékú emberek találják meg maguktól Völgyzugolyt, mivel földjét tündevarázslat védi. Tehát ha Gandalf hazudik, és azt várja, hogy ő vezesse a tündevárosba, most fény derül a turpisságra. A mágus mindezzel ugyanannyira tisztában volt, mint ő maga, mivel elvette a botot és újra csak nevetett.
– Sokra fogod még vinni, Arathorn fia – mondta, majd a lángok fényénél tökéletesen feltérképezte az összes ösvényt, mely elvezethette őket közös céljuk felé, Elrond házába. Aragorn hónapok óta először megeresztett egy kedves mosolyt, és vidám beszélgetéssel töltött egy nyári estét.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
