|
13. fejezet
2017.06.11. 21:37
– A mágia, kedves barátom, bonyolult dolog – magyarázta Gandalf, miközben hosszú szárú pipájával füstpamacsokat pöfékelve ballagott Aragorn oldalán, derűs szemével a szép nyári tájat pásztázva. – És ezt nem azért mondom, mert ember vagy – tette hozzá sietve. –, hanem mert gyakran én magam sem értem.
– Pedig én nem lobbantok lángra semmit az ujjammal – mosolygott rá a férfi.
– Az apró varázscsínyek még egyszerűek, de ha nagyobb erők szabadulnak fel, az már korántsem veszélytelen. – Gandalf arca egy pillanatra gondterheltté vált. Aragorn eltöprengve nézte őt, de nem vonta kérdőre: egy nap is elég volt, hogy megtudja, a mágus rejtélyes mondataiból semmivel sem lehet kihámozni az igazságot. Még azt sem tudta, pontosan mi az az ok, amiért a mágus feltétlenül fel akarja keresni Elrondot, bár az elszaporodó, meglepően szervezett orkhordákból és különös, emberekhez is közelmerészkedő állatokból arra következtetett, hogy az élet nem az eddigi medrében folyik.
– Igaz, amit híresztelnek? Szauronnal kapcsolatban?
Gandalf hirtelen megtorpant, és Aragorn arcát fürkészte, aki szemrebbenés nélkül állta tekintetét. Az örömöt és szabadságot képviselő vadon most hirtelen komorrá vált, s hogy a hatást fokozza, egy kósza felhő a napot is eltakarta. A beálló csendet végül a mágus törte meg.
– Igen. Sok teendőd van még, Aragorn, el sem tudod képzelni, mennyire. Nagy szükségem lesz a segítségedre.
Aragorn már éppen kételkedésre nyitotta száját, mikor hirtelen egy gally megreccsent a hátuk mögött, s bár egy apró állat is lehetett az oka, a mágus összerándult.
– Szót se többet – mordult Gandalf, és sietve továbbindult, méghozzá olyan gyorsan, hogy a kósza alig bírt lépést tartani vele. Ő maga sem vágyott különösebben szemlélődni és csevegni: talán csak átragadt rá az öreg mágus gyanakvása, de képtelen volt szabadulni attól az érzéstől, hogy valaki figyeli őket. A lassan beköszöntő, mindkettejüket körülölelő szürkület fojtogatta, a hűvös széltől egész teste libabőrzött, és most talán az eddiginél is jobban vonzotta Völgyzugoly, édesanyja és a finom, meleg ételek gondolata.
Harmadnapja baktattak a kanyargós ösvényen, míg végül el nem érték az ősi fákkal teli ligetet, mely Völgyzugolyba vezetett. A nap forrón sütött, és ahogy beragyogta a lenyűgöző várost, mindkét fáradt vándort feltöltötte energiával. Nem kellett sokat várni, és a lakók is megjelentek, ám legtöbbjük legalább annyira idegenként kezelte Gandalfot, mint Aragornt, és köszönés nélkül sietett el mellettük. A dúnadán úgy érezte, egyre jobban kedveli újdonsült barátját, aki pökhendi és lekezelő modorukat vidáman mosolyogva fogadta. A szürke mágusnak valóban voltak olyan elméletei, melyek miatt okkal nézhették bolondnak, Aragorn mégis megalapozottnak tartotta őket; Gandalfot magát pedig olyan személynek, aki formálni képes a mostani világ alakulását – ez esetben felbukkanása tehát csak jó hatással lehet mindannyiukra. Azonban aggasztotta, hogy a mágus még most, teljes biztonságban sem osztja meg vele minden elképzelését, és eltöprengett, illő-e vele tartania Elrond tornya felé ebben a helyzetben, mégis kíváncsian követte a gyökerekkel futtatott fabot tompa koppanásait a hideg köveken.
Két kopogás, és a tölgyajtó nyikorogva kitárult. Elrond, mint általában, most is régi íróasztalánál gubbasztott, s most felemelkedve kedvesen üdvözölte a két utazót. Fürkésző tekintete különösen sokat időzött Aragorn megváltozott vonásain, ám mégsem tette szóvá a dolgot. Arca gondterheltebbnek tűnt, mint valaha, és viselkedése is zavart volt: ahelyett, hogy hellyel kínálta volna őket, rögtön elárasztotta Gandalfot kérdéseivel.
– Mit hallottál? Mekkora a veszély?
– Nyugodj meg, kedves barátom – csillapította a mágus. – Én nem hoztam sokkal rosszabb híreket, mint amik eddig is nyomták a szívedet. Szauron immár végérvényesen berendezkedett régi otthonában. A Végzet Hegye ismét lángba borult, és Gondor retteg. Emberek tömegei menekülnek az Anduin túlpartjára; azt beszélik, éjszaka furcsa hangokat hallanak, ismeretlen árnyak vetülnek falaikra.
– Ha Szauron támad, először Gondorra csap le majd – vélte Elrond.
– Abban én nem lennék annyira biztos, barátom. – Gandalf végigjáratta tekintetét az asztalt fedő iratok halmán, mintha valami érdekeset talált volna, de közben folytatta beszédét. – Gondorral egyelőre nem érdemes kezdenie, hiszen a hatalom ott erős.
– Turgon képtelen lesz megfékezni azt a gonoszságot, mely Mordorból árad – felelte Elrond kétségbeesett dühvel. – Ha nem teszünk valamit, nekünk befellegzett. Gondor már évtizedek óta válsággal küzd, és Turgon sem tud rajta változtatni.
– Turgon meghalt. – Gandalf elfordult az asztaltól, merőn a tünde úr szemébe nézett, hangjában ünnepélyesség csendült. – Helyét a dicső Echtelion vette át, aki minden erejével azon van, hogy megóvja országát. És amíg Gondor harcol a maga igazáért, addig nincs semmi, mely elpusztíthatná. Főképp egy olyan hatalom, melynek szándékaival most sem vagyunk tisztában.
Elrond halványan elmosolyodott szavaitól, s még Aragorn is, aki eddig figyelmesen hallgatta az életéhez akaratlanul is fűződő királyság történetét, érezte, hogy ez az esemény később sorsfordító lesz Középfölde számára. A feszültség csillapodott a visszhangzó toronyszobában, amitől ösztönösen mocorogni kezdett, hogy meglazítsa elgémberedett tagjait.
– Ezt örömmel hallom – bólintott a tünde.
– Hallgatásod arra enged következtetni, hogy továbbra sem osztod a véleményemet, miszerint Szauron nem harcolni akar, hanem egyenesen győzni, méghozzá azzal, amit korábban elvesztett.
– Az Egy Gyűrű a tengerbe veszett, te magad mondtad. Ha azt akarja visszaszerezni, inkább a medret kéne kotornia ahelyett, hogy a koszos földjét csinosítja – morogta Elrond epésen. – Vagy talán kétségbe vonod Szarumán szavait?
– Eszemben sincs – visszakozott Gandalf.
– Akkor hát hol vannak a hívei, akik minden követ megmozgatnak, hogy megtalálják a Gyűrűt?
– Dúnföldétől egészen a Vas-folyóig hemzsegnek, uram – szólt közbe Aragorn komolyan. Elrond szinte csodálkozva fordult felé, mintha megfeledkezett volna jelenlétéről, a bölcs mágus arcáról azonban palástolatlan elégedettség sugárzott. A kósza mesélt tapasztalatairól a kémeket és az ismeretlen parancsot teljesítő orkokat illetően, Elrond pedig figyelmesen hallgatta. Beszámolója végével mindhármukra hosszú csend borult, amit végül a tünde úr tört meg:
– Akkor egész Eriador veszélyben forog.
– Erre van megoldás – felelte Gandalf felöltve korábbi vidám mosolyát, és Aragorn felé fordult. – A kószák remek harcosok. Bízzuk rájuk a települések védelmét!
A fiatal dúnadán fejében egyszerre több gondolat is megfordult: először az, hogy határozottan kétségbe vonja vezetői képességeit, de emellett felébredt benne a felelősségtudat, a tettvágy, mely Elladannal és Elrohirral való harcaiban megtöltötte szívét, és ami, magában elismerte, a kószaéletből határozottan hiányzott. Rádöbbent, hogy továbbra sem képes személyisége sokszínűségének megfelelő teret találni, aminek keretein belül igazán jól és önmagának érezheti magát, és ez valamelyest elszomorította. Zavaros gondolatfolyamából a másik két férfi közt kibontakozó vita zökkentette ki.
– Kétszáz ember nem képes megfékezni a Gonoszt – bizonygatta Elrond.
– Az nem is szükséges, elég, ha valaki szemmel tartja a Megyét és Brít – valaki, akiben megbízhatunk.
– És ugyan miért nem tehetné meg ezt kétszáz tünde?
Aragorn nem akart ezzel foglalkozni. Nem akarta újra végighallgatni, mit nem tehet meg egy ember egy tündéhez képest, hiszen mikor legutóbb itt járt, eleget hallott már Elladan és Arwen szájából. Csöndesen nézett maga elé, és barátaira gondolt. Vajon mit művelnek most? Biztos valami ostobaságon törik a fejüket, mint mindig. Vagy isznak. Jobban meggondolva, ezen kívül általában nem is nagyon csinálnak semmit. Okfejtésén kis híján elnevette magát. Közben a vita is elcsitult.
– Aragorn, majd később tárgyalunk – mondta Elrond hirtelen. – Most pihenjétek ki magatokat.
– Rendben – bólintott a kósza, és azzal a lendülettel enyhén meg is hajolt, majd Gandalf mögött kilépett a már régóta vágyott napfénybe. Egészen a hallig együtt mentek, de Aragorn sehol sem látta a tünde ikreket, ám amint beléptek a tágas előcsarnokba, tízlépésnyire tőlük nehéz ruhafodrok siklásának szokatlan zaja érte fülét. Csodálkozva pördült az egyszerre ismerős és ismeretlen hang irányába, és szeme sarkából látta, hogy némileg lassabban, de Gandalf is így tesz. Arwen feléjük fordult, és halvány mosollyal fogadta Gandalf udvarias és Aragorn megkésett köszöntését, majd ruganyos lépteivel szinte elsuhant a lépcső irányába. A kósza egy ideig eltöprengve nézett utána, ám hirtelen a mágus barátian meglapogatta hátát.
– Ezzel meg mire célzol? – fordult felé bosszúsan, ám meglepetésében csuklott egyet: teljesen egyedül állt a visszhangzó terem közepén.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
