|
14. fejezet
2017.06.11. 21:39
Az árnyékok lassan elnyúltak, a nap lemenőben volt, de a nyáridő miatt, amennyire Aragorn meg tudta állapítani, a vacsorára még várnia kellett volna, így sietségében inkább választotta korgó gyomra enyhítésére a konyha előtt tálcákon kint hagyott gyümölcsöket. Miután felkapott egy almát, továbbsietett szobája felé, hogy értesítse édesanyját érkezéséről és a korántsem jó hírekről.
Gyorsan vágott át a keleti szárnyba vezető főfolyosón, és belépett közös lakrészük ajtaján. Gilraen a szájában lévő almával és a ruháján felhalmozódó töménytelen kosszal mit sem törődve szorította magához rég várt gyermekét.
– Hála a jó égnek! – sóhajtott megkönnyebbülve. – Annyira vártalak, és te mégsem jöttél.
– Bocsáss meg, anya – felelte Aragorn, végre lenyelve a falatot.
– Amikor azt mondtam, hogy azt csinálsz, amit akarsz, nem erre céloztam – dorgálta Gilraen, majd eltolta magától, és alaposan végigmérte. – Hiszen te teljesen megváltoztál!
Aragorn édesanyját látva ennek ellenkezőjén csodálkozott a legjobban. Öt év telt el azóta, hogy utoljára látta, a nő mégsem változott: ugyanolyan fiatalnak tűnt, mint azelőtt. A leányanyákat a dúnadánok közt sosem nézték jó szemmel, Gilraen mégis könnyen belopta magát az ide látogató emberek szívébe, s ha lehet, most a megkönnyebbülés és kicsattanó öröm a szokottnál is jobban megszépítette arcát. Aragorn örült neki, hogy édesanyja a mögötte lévő szoba képével együtt változatlan, hogy végre valami biztosat könyvelhet el az életében ennyi veszély és baljóslat után. Csendben hallgatta az asszony monológját, bár a szavaira nem koncentrált, pusztán a tudata, hogy valaki aggódik érte, gondoskodni akar róla, melegséggel töltötte meg őt.
Gilraen elcsendesedett, és beküldte őt a fürdőszobába, ahol már korábban előkészített, langyos fürdő és tiszta ruha várta. Mosakodás közben azon töprengett, hogyan mondja el anyjának a rossz híreket és mindazt a szörnyűséget, melyet látott és hallott útja során. Mikor pár perc múlva kilépett az ajtón, anyja azonnal nekiszegezte a már várt kérdést.
– Mi történt veled az utóbbi időben? – kérdezte olyan természetességgel, mintha az iskolai lecke felől érdeklődne. Aragorn elhelyezkedett karosszéke mellett lévő kedvenc heverőjén – anyja megint kötött, akárcsak öt éve –, és egy ideig némán vizslatta a plafont, hogy összeszedje gondolatait, a megfelelő módon mesélve el a történetet.
– Sok orkkal és egyéb gonosszal találkoztam... – kezdte, de hangja elcsuklott. Ezek a gondolatok nem illenek a napsütötte, madarak csicsergésétől és a tiszta víz csobogásától meghitt Völgyzugolyba. Ez az ocsmányság nem férkőzhet otthona közelébe, nem fogja engedni. Makacsul megrázta a fejét. – De akadtak jó dolgok is. A vadon gyönyörű, láttam ősszel, télen, tavasszal és nyáron is. A dombok, hegyek egymást követik az úton, és láttam a tengert, anyám! Ha láttál már szépet, az sem fogható hozzá. Olyan, mint egy hatalmas kék búzamező, amit folyamatosan fodroz a szél...
És Aragornból megállíthatatlanul dőlt a szó, elmondta mindazt a jót, amit tapasztalt – és még többet. Már percek óta beszélt, mígnem ő maga is elhitte, hogy a világban a megannyi gyönyör mellett a rossz teljesen elhanyagolható. Örült, hogy boldognak látja édesanyját, és ez őt is boldoggá tette: ez az egyszerű képlet segítségére volt, hogy mindazt, amit az utóbbi időben megtudott, feldolgozhassa. Mire elhallgatott, teljesen nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak érezte magát, s ez bőven elég volt hozzá, hogy a kényelmes heverőn fekve elnyomja az álom.
Mikor feleszmélt, éppen napnyugta volt: a napsugarak narancssárgára festették a kis helyiség falait. Először azt sem tudta, ébren van-e vagy álmodik, így felülve zavartan nézett körül: nem szokott sem szobákhoz, sem ágyakhoz, sem az édesanyja hangjához, amint őt szólítgatja.
– Nem akartalak felkelteni, de Elladan és Elrohir ragaszkodtak hozzá... – szabadkozott Gilraen.
– Mihez?
– Hogy a lugasba menj, a nyugati szárny mögé. Azt mondták, bizalmas és nagyon fontos.
Aragorn a homlokát ráncolta, miközben csizmafűzőjével babrált. Ha a két iker azért rángatja el odáig, hogy ugyanazt mondja el, amit ő már korábban Elrond úrtól megtudott, igazán fölösleges fáradság volt felkelnie; márpedig a Középföldét fenyegető veszély mellett minden más probléma eltörpülni látszott a szemében. Kelletlenül lépett az ablakhoz, majd egy könnyed mozdulattal felhúzva magát az ablakpárkányon kiugrott a kertbe. Úgy gondolta, az elegáns belépőket inkább a tanácsokra érdemes tartogatni, innen ugyanis gyorsabban meg lehetett közelíteni az apró, bokrok keretezte kis teraszt.
Amikor a találkozóhelyre ért, meglepetésére senkit nem talált ott. Bosszúsan felmordult Elladan és Elrohir újabb csínyére gyanakodva, mégis a vándoréletben kifinomult érzékei azt súgták, érdemes maradnia. Belépett a rejtekadó bokrok közé, és a fal mellett lévő díszes padon legnagyobb meglepetésére egy ládát pillantott meg. A közepes méretű, zöld láda ezüst virágokkal – Elrohir szavai olyan tisztán éltek fejében, mintha csak tegnap hangzott volna el a beszélgetésük a raktárban. Aragorn elégedetten konstatálta, hogy immár tényleg a tündeikrek viccének áldozata, de mivel körültekintve egyikőjüket sem látta, némi habozással a dobozhoz lépett. A fémláda teteje egészen könnyen felnyílt, ugyanis ott, ahol a zárszerkezetnek rajta kellett volna tartania fedelét, egy hatalmas horpadás éktelenkedett. A tág belső térben három tárgy hevert: egy levél, egy kis könyvecske és egy felismerhetetlen sötét szövetdarab. Aragorn leült a padra és magához vette az első borítékot. Az írást azonnal felismerte: vagy Elladan, vagy Elrohir lehetett a szerző.
Kedves Aragorn és Arwen!
Örömmel tudatjuk veletek, hogy megtaláltátok a ládát, sőt ki is tudtátok nyitni. Ne legyetek csalódottak, amiért csak egy levelet találtatok benne, mivel ez egy nagyon fontos okmány: ezzel a papírral hivatalosan is kijelentjük, hogy ti úgy összeilletek, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, mi pedig ezt teljes mértékben respektáljuk és ha úgy akarjátok, nem áruljuk el senkinek.
U.I.: Meg kell értenetek, hogy ezt a levelet muszáj volt bezárnunk valahova. Csöpög a nyáltól.
Aragorn döbbenten bámulta a papírt. Tudta, hogy Elladan és Elrohir mindvégig tudtak kettejükről, ugyanis ezt nem rejtették véka alá utazgatásaik során, de csak ekkor kezdte megérteni, pontosan milyen cél munkált bennük, mikor ezt az egész ládás ostobaságot kitalálták, s bár az emlékei ezzel a kalanddal kapcsolatosan nem voltak rózsásak, mégis megeresztett egy halvány mosolyt a két barátja kedvességét látva. Azóta nyilvánvalóvá vált tévedésük: Arwen maga adott neki kosarat aznap éjjel.
Ezután a kis méretű, bőrkötéses könyv következett, melyet, ha a levél igazat írt, később tettek a ládába. Ahogy felpörgette a lapokat, egy ismeretlen, apróbetűs kézírással találkozott, ami vagy száz oldalon át vezette naplószerű gondolatait. Az első oldalon ugyanezzel az írással az állt: "Aragornnak nyitva". Furcsa ötletnek tartotta, hogy valaki a kezébe adja saját naplóját, de a helyzet szokatlanságára való tekintettel olvasni kezdett.
Nem tudom, miért írok naplót, amikor gyűlölök írni. Talán mert nincs senki, akinek elmondhatom, amit most érzek. Pedig Lizonnak elmondanám. Az egyetlen, akinek elmondanám, de nincs itt. Egy hónapja, hogy elmentek, de képtelen vagyok aludni, és mikor lecsúszott az ágyról a takaróm, megtaláltam alatta azt a hülye ládát, benne a hülye levéllel. Százszor a földhöz vágtam azt a vackot, az anyagdarab mellé, amiből sosem készült el a neki szánt tasak...
Aragornban meghűlt a vér, ahogy ráismert Arwenre. Most az eddiginél is gyorsabban pörgette a kis lapokat, és mohón falta szerelme szavait, miközben szíve lassan összefacsarodott mindazt a szenvedést látva, amit a tünde öt esztendő alatt elviselt, miközben abban sem bízott, hogy valaha viszontlátja őt. Az egész úgy hangzott, mint egy szerelmes regény, azonban a dúnadán minden leírt mondatot őszintének látott, ahogy Arwen szájából is teljesen valósan hangzanának el, ha előtte állna. Megrészegült kíváncsisággal várta a végkifejletet, melyben a lelki hányódás után kiderül majd, szereti vagy nem szereti őt, ám a történetnek hirtelen vége szakadt.
Mintha egy álomból ébredt volna, hunyorogva pislogott a lemenő nap fényébe, mely éppen a szemébe sütött, s ekkor jött rá, hogy mit rejt még a láda: vakon a szövetbe markolt, és kiemelte a hímzett tasakot, melyet a szöveg is említ, és amely végül mégis elkészült. Áhítattal bámulta a belehímzett cirádákat, és még hozzáértés nélkül sem volt nehéz kitalálnia: ebbe ezerszer annyi munkát fektettek, mint Elladan és Elrohir ajándékába együttvéve. Végigsimított a finom és hűvös anyagon. A szinesztézia mámorával tekintett körbe: a látvány, a hangok, illatok és a szövet érintése együtt megidézték benne mindazt a szépséget, amit Arwenben látott, eközben mégis hiányát érezte eleven valójának.
Feltápászkodott a padról, hogy megkeresse, ám levelek halk zizegését követően Arwen maga lépett a kis teraszra. A férfi meglepetésében megtorpant, de a tünde megtette a köztük lévő távolságot. Hajdan szigorú tekintetét most vidám, érdeklődő pillantás váltotta fel, ahogy Aragorn évek alatt megváltozott arcát fürkészte. Aragorn nem akart megszólalni, telítődni akart Arwen illatával, látványával, ezért csak halványan elmosolyodott. A tünde hölgy csengő hangon nevetett, de eközben arcán egy könnycsepp csordult le, melyet a férfi gyengéden letörölt.
Mindketten tudták, hogy itt már nincs szükség szavakra: öt év szenvedés után újra megcsókolták egymást.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
