|
15. fejezet
2017.06.11. 21:41
Ahogy kiléptek az erdőből, Aragorn örömmel állapította meg, hogy megismerkedésük helyszíne, a patakkal átszelt nyírfaliget az évek során semmit sem változott, sőt a meleg nyári időben még jobban megszépült. A fehér törzsű fák közt lépdelve hallgatták a madarak csicsergését, ahogy szerelmesen kergették egymást az égen, s közben lábukat susogva simogatta a szellőtől bólogató színes virágtenger. A nap már majdnem lebukott az égen, különleges színekkel tarkítva a bárányfelhős eget.
– Nagyon szeretem ezt a helyet – mondta Arwen, miután lábát maga alá húzva elhelyezkedett az egyik fa tövében. Aragorn mellé telepedett.
– Én is. Talán a víz közelsége miatt – felelte a férfi, ám ez találkozásuk és első csókjuk mulatságos emlékét jutott eszükbe, ezért mindketten elnevették magukat. Mikor elhallgattak, Arwen a múltba révedő tekintettel nézett maga elé, Aragorn pedig az ő arcát fürkészte. Úgy gondolta, sosem lesz képes teljen kiolvasni a tünde hölgy szemeiben lakozó, évezredes bölcsességet, ami ebben a romantikus pillanatban felülkerekedett gondolatain. Úgy tűnt, mintha Arwen latolgatna valamit, majd egy hirtelen és hozzá képest furcsán ügyetlen mozdulattal belekarolt Aragorn karjába és fejét vállára hajtotta. Aragorn érezte, hogy neki is szokatlan kettejük helyzete, de nem tette szóvá, inkább engedett az egész testét elárasztó boldogságnak, és gyengéden megcsókolta a nő homlokát, amire ő kedves mosollyal felelt.
– Megváltoztál – szólalt meg hirtelen Arwen.
– Nem te vagy az első ma, aki ezt mondja – nevetett Aragorn. – Még anyám is nehezen ismert rám.
– Nem csak kívülről. – Arwen elengedte karját, mélyen a szemébe nézett. – Más lettél, de jó értelemben. Talán úgy lehetne a legjobban megfogalmazni, hogy felnőttél... Öt év alatt.
Jó ideig némán ültek egymás mellett, és nézték, ahogy a homály betakarja a tisztást. Az égen feltűnt az Esthajnalcsillag, aztán sok másik követte, halványan sziporkázva az alkonyatban. Késő volt, de egyikőjüknek sem akaródzott megtörni az idillt, ami azóta tartott, mióta egymásra találtak. Csak néha beszéltek, egy-két szót és csókot váltottak egymással, de ennyi mindkettejük számára bőven elég volt a boldogsághoz. Csak amikor már teljesen besötétedett, vették rá magukat a hazatérésre.
Az erdei ösvény még kellemesebbnek tetszett az éjszakában, miközben hűvös szellő járt a lombok között és Aragorn keze Arwenét fogta. Az ösvény szélére érve, mikor megpillantották Völgyzugoly épületeit, megtorpantak.
– És most hogyan tovább? – kérdezte Aragorn olyan hangnemben, mintha egy háborgó folyam vágná el őket a túlparttól. A helyzet azonban, ha lehet, ennél is kétségbeejtőbb volt, és bár a nő nem örült ennek, okkal várta Arwentől a választ. Ha kéz a kézben lépnek be a kapun, akkor senki sem nézné őket jó szemmel, Elrondról nem is beszélve, aki mindent megtenne, hogy lánya ne kövessen el egy ekkora hibát. Aragorn tehát innentől fogva az lett volna, egy hiba, egy nem kívánt szégyenfolt az Elrond-család nevén, akinek feladata különben is a dúnadánok irányítása és az emberiség megmentése, amit nem írhatnak felül holmi nőügyek.
– Tartsuk titokban, átmenetileg – javasolta Arwen. – Előbb vagy utóbb apám meg fogja tudni, és akkor megérti majd.
– Tehát nem szólhatunk neki?
– Aragorn... Ha most azt mondom neki, hogy a szerelmünk egy időt próbált dolog, tehát nem csak egy kicsapongás, azzal aláírom, hogy húsz éves korodban már egymásba szerettünk. Ha ezt megtudja, partvisnyéllel fog végigkergetni engem az egész házon. Meg téged is. Na jó, csak téged.
A férfi a helyzet komolysága ellenére jobb kedvre derült, elnevette magát.
– Legyen – felelte. – De figyelmeztetlek: pocsékul hazudok.
– Nekem nem kell elmesélned. – Arwen is nevetett, gyönyörűen csengő hangján. – Nehezen tudom elképzelni, hogy apám halálos komolysággal arról kezdjen kérdezgetni, van-e barátnőd. Ha pedig kiderül, kiderül. Majd megoldjuk valahogy.
– Anyám előtt semmit nem fogok tudni eltitkolni, és nem is akarok. – Aragornnak újra eszébe jutott Gilraen kedves arca, ahogy útjáról érdeklődik, és újra fojtogatni kezdte mindaz a rossz, amit látott és hallott, és amit Arwen jelenléte tudott csak enyhíteni.
– Nem is kell. Ha Elladan és Elrohir képes felforgatni egész Völgyzugolyt, akkor mi is elintézzük, hogy titokban találkozzunk.
– Átmenetileg – ismételte meg Arwen szavait Aragorn.
– Átmenetileg – bólintott a nő.
Tudták, hogy ez a búcsú pillanata kell, hogy legyen, amikor eleresztik egymás kezét és mindketten úgy sétálnak el, mintha mi sem történt volna. A feladat azonban, ahogy egymás szemébe néztek, nehezebbnek tűnt, mint gondolták. Ujjaik bágyadtan simítottak végig a másik kézfején, de mégsem tudtak betelni a másik tapintásától. Mikor végre szétváltak, Aragorn hirtelen magához húzta Arwent és hosszan megcsókolta, majd mélyen a szemébe nézve elmosolyodott, és bár a bejárat felé indulva minden erejével azon volt, hogy ne pillantson hátra, képtelen volt megállni. Arwen még mindig az erdő szélén állt, és őt nézte – ugyanúgy, mint találkozásuk estéjén, mikor csuromvizesen visszapillantott rá az ajtóból.
Eddig azt hitte, akkor még nem szerette, de ez és Arwen fülében csengő szavai ráébresztették, hogy igen. Még soha nem érezte magát ennyire boldognak.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
