|
16. fejezet
2017.06.11. 21:43
Amikor betoppant a szobába, elmélázva csukta be maga után az ajtót. Ösztönösen ügyelt rá, hogy halk legyen, nehogy felébressze esetleg már alvó édesanyját.
– Ugye, hogy megmondtam? – hallotta a háta mögül. Meglepetten fordult meg, de kezét továbbra is az ajtón tartotta. Anyja az asztalnál ült egy nagy tál leves, egy bögre vaj és néhány szelet ropogós kenyér mellett, és éppen jóízűen evett. Mosolyogva a szemközti székre mutatott. – Na, gyere, ne állj ott olyan kukán!
Aragorn engedelmeskedett a kérésnek, és leült.
– Ne haragudj, de... mit is mondtál meg? – kérdezte. Az étel látványa közömbösen hatott rá, Gilraen volt az, aki elé tolta a még meleg, sűrű levessel teli tányért; ekkor ébredt rá, hogy az előbb még farkaséhes volt, ezért pusztán következetességből enni kezdett.
– Hogy ha megismer, elhatározza majd magát.
– Te tudsz róla? – Aragorn megkönnyebbülten felnevetett. Éppen azon gondolkodott, hogy hogyan mesélje el a történteket édesanyjának, hiszen tudta, úgysem tudja majd titokban tartani előtte. – Mégis honnan?
– Ez egy igazán hosszú történet – felelte Gilraen, arcán cinkos mosollyal. – Igazából öt éve kezdődött... Vegyél kenyeret is – tette hozzá, egy megvajazott szeletet nyújtva fiának. – Illetve... Nem is tudom. Arwent kéne megkérdezned. Amikor elmentetek, szokatlanul ritkán találkoztam vele. Kezdetben még a közös vacsorákon sem vett részt, de Elrond beérte annyival, hogy a barátai hiányoznak neki, ezért nem is faggatta róla, mi lehet az oka. Később már fel-feltünedezett, de engem, aki azelőtt vagy egy hónapig nem láttam, először egészen megijesztett. Szegény olyan volt, mint egy holttest: betegesen sápadt és az arca teljesen kifejezéstelen, de hiába tettem szóvá a dolgot, Elrond, aki minden nap látta őt, észre sem vette a változást.
Aragorn mindig is tisztelte anyjában azt a végtelen figyelmet, amit a környezete iránt tanúsított. A nő mindenkivel igyekezett törődni, mindenkinek segített a bajban. Amikor egy felderítőcsapat rengeteg sérülttel tért vissza, Gilraen rögtön a tündék segítségére sietett, sebeket kötözött, gyógyfűteát főzött. Ő még kisgyermek volt akkoriban, és nem értette, miért teszi mindezt, amikor Völgyzugolyban senki sem nézte őt és fiát jó szemmel, azonban azóta már megtanulta, hogy az igazán jó cselekedetek feltétel nélküliek. Meg sem lepődött azon, hogy Arwen felkeltette a nő figyelmét, sőt magán Arwenen sem lepődött meg, mivel naplójából az első néhány hónapig benne dúló érzéseket megismerte. Inkább a folytatás érdekelte, az, amit a napló már nem jegyzett.
– Beszéltél vele? – kérdezte.
– Nem – felelte Gilraen. – Nem akartam belekotnyeleskedni az életébe. Tündeként nyilvánvaló volt, hogy nem beteg, hanem egyszerűen nagyon szomorú... Márpedig az mégsem viselhette meg ennyire, hogy Elladan és Elrohir elmentek, hacsak nem esett bajuk, de arról Elrond is tudna.
– Ezért rám gondoltál – fejezte be a gondolatot Aragorn.
– Pontosan – bólintott az édesanyja. – Emlékeztem rá, hogyan váltatok el, és éreztem, hogy Arwen megbánta azt, amit akkor mondott neked. A szerelemnél nagyobb fájdalmat semmi sem okozhat – tette hozzá halkan, de tárgyilagosan. Ez azon ritka alkalmak egyike volt, amikor felidézte Aragorn apjával való kapcsolatát, de könnyeket sosem hullajtott miatta fia előtt. Rezzenéstelenül folytatta. – Már azon töprengtem, mit tehetnék, mikor egyik reggel kopogtattak az ajtómon. Még mindig tisztán emlékszem rá, ahogy ott állt kisírt szemekkel... Leültettem oda, és adtam neki egy kis teát. – Gilraen maga mögé mutatott, Aragorn tekintete akaratlanul is kedvenc heverőjére tévedt.
– Mit mondott? – A férfi kezében kíváncsiságában megállt a kanál.
– Kezdetben szabadkozott, hogy nem akar zavarni, de megnyugtattam, hogy szó sincs róla. Egy darabig némán ültünk egymással szemben, ő töprengő arccal ivott, én pedig csöndben figyeltem. Aztán halkan beszélni kezdett; megkérdezte, hogy hallottam-e róla, mi történt közöttetek. Konkrétumokat nem mondott, de én rábólintottam, mire ő mélyen a szemembe nézett, azt latolgatva, hogyan ítélem meg a történteket.
Megint hosszú csönd következett, de én álltam a tekintetét, és bármit is látott bennem, a megelégedésére szolgálhatott, mert mintegy magának biccentve folytatta mondandóját. Megállapította, félelmetes, hogy ekkora hatása volt annak a csóknak. Itt elakadt. Már tudtam, hogy mire megy ki a játék, hogy mit próbál kibökni.
– Szereted? – kérdeztem. Erre felkapta a fejét, és szinte könyörgően nézett rám. Én elmosolyodtam, mert már akkor tudtam, hogy lám, igazam volt, de ő nem követte a példámat: ugyanazzal az elkeseredett arccal nézett rám. Rájöttem, hogy mire gondol, hogy valószínűleg soha nem térsz vissza, vagy ha mégis, közben találsz magadnak egy nála kedvesebb lányt, aki nem ad neked kosarat, netán még össze is adlak titeket és boldogan éltek, míg meg nem haltok.
Aragorn nem bírta visszatartani nevetését, amit anyja parádés elbeszélésmódja váltott ki belőle.
– És erre mit mondott?
– Néhány elkapkodott félmondattal elmagyarázta, hogy ő nem olyan lány, és tudja, hogy egy gyerek vagy és ő valószínűleg nem normális, de tehetetlen, mert a gondolat egyszerűen belefészkelte magát az elméjébe és egy percre sem hagyja nyugodni. Azután ezerszer bocsánatot kért, hogy ennyire ostoba. Egyszer még el is akart menni, de visszaültettem. Mikor a monológja végére ért, sírva fakadt; én odaültem mellé, hogy megvigasztaljam, de ahogy ráébredt, mit művel, azonnal összeszedte magát.
Csodálkozol, mert túlzásnak tűnik, de biztos lehetsz benne, hogy egytől egyig igazat mondok. Valószínűleg Arwen Undomiel nem szokott hozzá, hogy összetörjék a szívét, bár tény, hogy ez esetben inkább ő törte össze a sajátját. Megnyugtattam, hogy nem kell aggódnia miattad, hiszen én sem aggódom igazán: nagy tudásodnak hála boldogulsz a vadonban, és mire visszatérsz, ugyanúgy fogod szeretni, mint azelőtt. Utóbbit nehezen hitte el, de meséltem neki arról, mennyire elkeseredtél miatta, és ebből megértette, hogy a helyzet korántsem reménytelen.
Igazán attól féltettelek benneteket, hogy mi lesz, ha visszatértedkor Arwen nem tudja hova tenni a változásaidat. Végtére is felnőtt ember lettél, Aragorn, nem is kicsit: sokkal komolyabb és férfiasabb vagy, mint voltál, és valljuk be, ezek közül egyik sem igazán tündékhez illő vonás, bár tisztelet a kivételnek. De úgy tűnik, Arwen nem törődik a külcsínnel: fajtától függetlenül az a fontos neki, milyen vagy legbelül, és ez csodálatos dolog.
Összemosolyogtak, és Aragorn kezét gyengéden Gilraen asztalon heverő kezére tette.
– Köszönöm – mondta.
– Ugyan már! – Édesanyja nevetve simogatta meg fia arcát. – Nélkülem is sikerült volna.
– Nem arra gondolok – felelte Aragorn. – Arra, hogy segítettél neki. Sokat jelent.
– Képzeld, ő mennyit segített nekem! Még soha nem készítettem olyan szép hímzést, mint az utóbbi öt évben. Persze meg sem közelíti azt ott – mutatott a fiatal férfi felé. Aragorn meglepetten követte ujját, és csak ekkor ébredt rá, hogy még mindig oldalán viseli a tasakot, melyet Arwen készített neki. A nő feltápászkodott, és átsétált szobájába.
– Ezek szerint még sokszor beszélgettetek – vélte Aragorn.
– Igen – felelte Gilraen a másik szobából. Egy olajozatlan szekrényajtó nyikordult meg, ahogy kinyitotta, hogy kivegye az általa készített ruhákat. – De rólad nem sok szó esett. Arwen inkább azon volt, hogy átvészelje ezeket a napokat, ezért próbálta elterelni a figyelmét. Ezt pedig a legjobban varrással és beszélgetéssel tudta megtenni, ezért két legyet ütött egy csapásra: varrhatott is és női társasága is volt. Kedves lány – tette hozzá, mikor kilépett az ajtón karján a ruhaneműkkel. – Még egy hozzá hasonlót sem ismertem. Kívül hidegnek és komolynak mutatja magát, de belül nagyon érzékeny.
Gilraen néhány ruhát kiterített az ágyra, Aragorn pedig közelebb lépett, hogy szemügyre vehesse őket. Ingek voltak, hosszabb és rövidebb, vékonyabb és vastagabb anyagból egyaránt, és mindegyiken korábbi, Elrondtól kapott alkalmi ruháihoz hasonlóan levélhímzést vélt felfedezni. Azonban míg azokat tündeviseletnek szánták, ezek a darabok jól tükrözték családja hovatartozását: dúnadánok egyszerű és praktikus ruhadarabjai voltak, amiket a minta mégis ide kötött. Aragorn sajátjának érezte azt, amit közvetítettek; talán először életében örült annak, hogy e vándor nép tagja lehet, s mégis Völgyzugolyban élhet, Arwen közelében. Odalépett édesanyjához, és szó nélkül megölelte. Sokáig álltak így, és csak akkor bontakoztak ki az ölelésből, mikor a falikarban lévő gyertya, ami a szobát megvilágította, teljesen leégett. Aragorn ekkor egy csókot nyomott Gilraen arcára, és aludni tért.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
