A kerek, kőből formált asztalt körülvevő székek legközelebbikét Elrond számára tartották fent, a mellette lévő hely szintén üres volt, majd Elrohir, egy újabb üres szék és Gandalf következett, a tünde úréval szemben. Őt Glorfindel, Lindír és Erestor követte a sorban, bezárva a kört. Aragorn komoran, de udvariasan üdvözölte mindannyiukat. Elrohir meglátva őt egészen elképedt, majd felpattanva székéről vidáman megölelte rég látott barátját.
– Aragorn, te tényleg megváltoztál! – mondta, miután végigmérte a fiatal férfit.
– Te pedig éppen ugyanolyan vagy, mint öt éve – felelte Aragorn szerényen mosolyogva.
– Hát milyen lennék? Zöld? – Elrohir felnevetett, majd hirtelen észbe kapva Gandalf felé fordult. – Mondd csak, ismered...?
– Igen, az erdőben találkoztunk – felelte Gandalf mosolyogva. A dúnadán még különösebbnek találta megjelenését hegyes sapkája nélkül, amit széknek támasztott botja végére helyezett a tanács idejére. Jóságos öregapónak tűnt, és egyáltalán nem illett a kortalan tündék világába – ahogy ő sem. Elrohir és közé ült le, éppen szembekerülve Glorfindellel, aki rideg pillantását menten rászegezte. Beszélgetése alatt Lindír és Erestor is őt nézték, és mikor helyet foglalt, halk suttogásba kezdtek.
– Hol van Elladan? – kérdezte gyorsan, hogy elterelje figyelmét.
– Majd megjön. Örülni fog neked. Már tegnap hallottuk, hogy megérkeztél, de nem akartunk zavarni – mondta csevegő hangon Elrohir, de szemében játékos fény csillant. – Biztosan sokat kellett pihenned.
Hát tudja – állapította meg Aragorn azonnal, ahogy a tünde szemébe nézett, de észben tartotta Arwennek tett ígéretét, ezért nem szólt semmit, csak biccentett egyet.
– Nehéz utunk volt – felelte komoran, és látta, hogy Elrohir arcáról is lelohad a mosoly az emlékek miatt.
– Ugyan már! – szólalt meg Gandalf, mire mindketten csodálkozva fordultak felé. – Lesz még sokkal nehezebb is.
– Mi nem arról... – kísérelt meg egy óvatos magyarázatot Elrohir, de a mágus közbevágott:
– Én sem. – felelte cinkos mosollyal arcán, ám mielőtt akár meglepődhettek volna, Elrond lépett a körbe. Mindannyian felpattantak, hogy méltón üdvözöljék Völgyzugoly urát. Elrond méltósággal hordozta végig tekintetét az egybegyűlteken, majd szeme megakadt a mellette lévő üres helyen.
– Hol van a fiam?
Aragorn látta, hogy Elrohir erősen viaskodik magával, nehogy közbekiáltsa, itt van, de végül magához képest értelmesen felelt.
– Fogalmam sincs. Megkeressem?
– Arra nincs időnk – mordult Elrond. – Majd küldök valakit...
Lindír készséggel előrelépett, de Aragorn megelőzte, mire a tünde éles pillantást vetett rá.
– Én tudok róla, mi hangzik majd el, uram – mondta a dúnadán.
– Rendben, de igyekezz!
A férfi átvágott a keskeny erkélyen és belépett a folyosóra, ahol orrát azonnal megcsapta az Arwen szobájából szálló finom virágillat. Megtorpant, és eljátszott a gondolattal, mi lenne, ha véletlenül... Megrázta a fejét, és a másik, Elladan szobájába vezető ajtóhoz lépett, amit azonban tárva-nyitva talált.
– Mit csinálsz? – érdeklődött egy női hang. Aragorn úgy fordult meg, mintha tilosban járna, de ő maga is meglepődött rajta, hogy ennyire elszégyellte magát. Arwen a lépcső tetején állt, gyönyörű alakját fehér ruha ölelte körbe, ami lágyan suhogott, miközben a nő Aragorn felé tett néhány lépést. A férfi alig jutott szóhoz.
– Gyönyörű vagy – bökte ki végül, mire a nő kedvesen elmosolyodott, és megcsókolta. Ezután mélyen a szemébe nézett.
– Elmondod?
– Mit?
– Hogy mit csinálsz itt.
– Oh... – Aragorn halkan nevetett. – Ne haragudj, azt sem tudom, hol áll a fejem. Elladant keresem.
– Nincs a tanácson? – kérdezte Arwen összevonva a szemöldökét. Aragorn fejét csóválta.
– Én pedig Lizont... – felelte a tünde eltöprengve, majd egyszerre ült ki az arcukra a döbbenet. Arwen határozott, már-már sértődött arccal közölte: – Most megkeressük őket. – Azzal kézen ragadta Aragornt, és magával húzta a lépcső felé.
– Nem az lenne a helyes, ha éppen békén hagynánk őket? – kérdezte a dúnadán.
– Nem, nem és nem! – vágta rá a nő. – Eleget titkolóztak előttem. Teljesen jogos a felháborodásom, ha...
A lépcső végére érve hirtelen megtorpantak, az előcsarnokban ugyanis Elladan beszélgetett néhány határőrrel, így az összes szempár hangoskodó tünde úrnőjükre szegeződött. Ez még nem is lett volna baj, de Arwen Aragorn kezét fogta, s hiába engedte el, ahogy észbe kapott, úgy tűnt, ez korántsem győzte meg a meglepett katonákat. A dúnadán várakozva pillantott kedvesére, aki teljes nyugalmat erőltetve magára hűvösen közölte:
– Teljesen jogos a felháborodásom, ha berontasz a szobámba. Itt az előcsarnok.
Aragornnak újra eszébe jutott előző gondolatmenete, ezért vörös lett, mint a paprika, meglepően jól imitálva ezzel az eltévedt utazót.
– Sajnálom, úrnőm – felelte alázatosan, és meghajolt. – Többé nem fordul elő.
– Még szép, hogy nem – mordult Arwen, és leszaladt a lépcsőn, majd megfordulva visszakiáltott. – Ugyanis szólni fogok apámnak! – Azzal elrohant a nyugati szárny felé. Elladan egy ideig csodálkozva bámult utána, majd arcán a meglepettséget széles vigyor váltotta fel. Amikor Aragorn odaért hozzá, vállon veregette barátját.
– Gratulálok, pajtás – kezdte. – Eltévedtél?
– Csönd, te féleszű – mordult a dúnadán idegesen, mert tartott tőle, hogy barátja kikotyogja a titkot, amit így is alig sikerült megvédeniük. Vörös arca és zavart viselkedése miatt azonban egyenesen megerősítette Elladant feltevésében, aki ezért hangos nevetésben tört ki – ám amikor tájékoztatta a tanácsról, már nem volt ilyen vidám.
– Te jó ég... Hogy mehetett ki a fejemből? – A tünde a fejéhez kapott, és rohanvást a lépcső felé indult. Annyira sietett, hogy Aragorn alig bírta követni. Nem igazán tudta hova tenni furcsa viselkedését: ha egyszer elkésett, sohasem sietett minél kevesebbet késni. "Ha már lúd, legyen kövér", mondta mindig, valahányszor Aragorn gyermekkorában meglepődött rajta, hogy az ikerpár mennyire nem igyekszik helyrehozni rossz cselekedeteit. Elrond haragja nem rettentette el őket attól, hogy rossz fát tegyenek a tűzre, mert tudták, hogy nem haragszik rájuk igazán. Ám felismerte, hogy most más a helyzet: Elladan kivételesen akarata ellenére követett el egy hibát, és mardosta miatta a lelkiismeret. Pedig kíváncsi természetéből adódóan érdekelné, ami a tanácson hangzik el, mégis akadt egy ok, ami miatt teljesen megfeledkezett róla.
De vajon az, amire gondol?
AJÁNLOM AZ OLDALT
