|
19. fejezet
2017.06.11. 21:47
– Tehát Eriador nagy veszélyben van – biccentett értőn Elladan, miután Elrond és Elrohir ismertették vele a korábban elhangzottakat. Ezután sokáig egyikük sem szólalt meg, érezték, hogy szívükre mély, kérlelhetetlen sötétség kúszik.
– Ez nem a gyász ideje – kiáltott közbe Gandalf. -, hanem a tetteké!
– Mit akarsz tenni? – kérdezte Elrohir fellelkesülve, ám mosolya lelohadt, amint Elrond szigorú tekintetét rászegezte. Aragornt hasonlóan felvillanyozták szavai, így megeresztett felé egy mosolyt.
– Meg kell szerveznünk a védelmet – felelte a mágus. – Méghozzá azonnal, mert egyre nagyobb veszedelem leselkedik ránk.
– Gandalf, nem ismerjük az Ellenség indokait – szólt Elrond. – Csupán annyit tudunk, hogy egyre több erőt mozgósít. A Tanácson maga Fehér Szarumán erősítette meg, hogy nem kell tartanunk a Gyűrűtől, a tengerbe veszett, s te most mégis ezzel felhőzöd be napjainkat.
– Nem volt lehetőségem kiigazítani magam, Elrond uram, de semmi esetre sem mondanék ellent rendem fejének. Az, hogy a Gyűrűvel foglalkozom, pusztán aggodalom – szeretném megtudni, miben mesterkedik Szauron, hogy mielőbb véget vessünk neki.
– Mind szeretnénk tudni – szólalt meg Glorfindel. – Én, mint Völgyzugoly seregvezére felajánlom szolgálataimat, hogy egy tündehadsereg élén megküzdjek a gonosz bestiákkal.
– De vedd figyelembe, hogy Imladris korántsem olyan erős, mint régen – mutatott rá Erestor komoran. Újabb csend következett, Aragorn tekintetét végighordozta a festői tájon. Ebben a pillanatban akadt meg a szeme a szomszéd épület erkélyén álló Arwenen. Ahogy tekintetük összekapcsolódott, azonnal érezte, ahogy szívébe erő és bátorság tódul, s bár szerelme kiejtett szavait nem tudta leolvasni szájáról, sejtette, mit mondhatott. Lizont látva egy óvatos oldalpillantást vetett Elladanra, hátha ő is észreveszi, de a tünde gondterhelten bámult maga elé. Megköszörülte torkát.
– Nem erőre van szükség, nem hatalmas seregre – szólalt meg hirtelen, mire mindannyian felkapták a fejüket. Szeme sarkából úgy látta, Gandalf elmosolyodik. – Nem csak orkok járnak délen, hanem vadak, madarak is kémkednek az Ellenségnek, és velük semmit sem kezdhetnénk. Azonnal híre menne, hogy Völgyzugoly felismerte a fenyegetést, s Szauron nyíltan támadna.
– Ebbe pedig beleroppannánk – fejezte be a gondolatot Elladan. Elrohir láthatóan jót mulatott Glorfindel arcán, mikor az éles tekintetét a vele szemben ülő Aragornra villantotta.
– Aragornnak igaza van – szólt Erestor. – A gyanakvásunkat titokban kell tartanunk.
– Nem számolhatunk feltétlenül azzal, hogy Szauron még nincs tisztában vele, mit tudunk, soha – mondta Gandalf. – Ezért esett a választásom a kószákra. Semmi különös nincs abban, ha egy dúnadán a vadont járja, és néha betér Völgyzugolyba. Ha az Ellenség tudja, hogy ismerjük a fenyegetést, támadásra számít, de nem támadunk. Ha pedig nem tudja, a kószák rejtőzködő képességei lévén később sem tudja meg.
Szavait döbbent csend követte. Aragorn már előre sejtette, hogy terve – tervük – ilyen körökben nem arathat nagy sikert. Végül Lindír szólalt meg először:
– Amit egy kósza megtehet, megteheti egy tünde is. Népem lépteit nem hallja sem ork, sem állat, és szemük messzire ellát.
– Miért a kószák? – kérdezte Erestor, érdeklődő tekintetével Gandalfot méregetve. A mágus egy darabig nem szólt, és Aragorn jól tudta, miért. Nehéz tapintatosan szavakba önteni azt a tényt, hogy a tündéket a halandók világa hidegen hagyja, nem ismerik, nem értik őket, és így nem is törődnek velük. Azonban itt a Megye és Brí sorsáról van szó, amik védelem nélkül maradnak. A férfi járt már mindkét helyen, mielőtt visszatért Völgyzugolyba: rettenetesen naiv népség lakja e földeket, akik segítségre szorulnak a bajban.
– Egyszer... – Gandalf régi emlékei közt kutatott arcán halvány mosollyal. – Egyszer ugyanitt azt kérdezték tőlem, miért a félszerzet? Bilbó tettei nem voltak csekélyek, még népetek mértékével mérve sem. Ha akkor a hitemet egy félszerzetbe vetettem, miért ne tehetném ugyanezt az emberekkel? Hiszen ti is láthattátok, nem vesztettem el hitelemet.
– Ezt mindenki döntse el magában – mondta Elrond. – Rendben, halljuk tehát a véleményeket. – Azzal Elladan felé intett.
– Én úgy tudom, a dúnadánok az én népem barátai – mondta Elladan, Lindírnek intézve szavait. – Remélem, hogy segítségükre lehetek, ahogy eddig is tettem. Ha ez ebben az esetben Eriador védelme, állok elébe.
– Gandalf, én végtelenül tisztellek téged, kérlek, ne érts félre – kezdte Erestor. -, de nem tudom, képesek lennénk-e a kószáktól várni a segítséget. Hiszen ők nem alkotnak egy közösséget, még akkor sem, ha van, aki vezesse őket. Arnor napja végleg bealkonyult.
– A kószák erősek – szólt Elrohir. – És Aragorn is elég erős, hogy összefogja őket. Arnor elveszhetett, de númenor vére nem enyészik, főleg akkor nem, ha segítjük őket. A kószákra teszem a voksom.
– Én éppen ellenkezőleg – felelt Lindír. – A tündék feladata, hogy megóvja földünket, ahogy ezelőtt is a tündék tették.
– Vagy talán a kószák tettei Arnor pusztulásával feledésbe merültek a tündék előtt. – Aragorn szemében felragyogott a régi királyok büszkesége. – Sajnálom, mert szép regék azok.
– Szépek, de elmúltak, és már nem Elendil, hanem a tündék idejét éljük. Ha valaki megvédheti Középföldét, azok mi vagyunk, nem ti, halandók – mordult Glorfindel, olyan hanghordozással, ami miatt Elrohir Aragorn mellett megmoccant székében, és talán fel is pattan, ha a dúnadán nem érinti meg karját.
– Tévedsz, Glorfindel, és a legszörnyűbb, hogy fogalmad sincs, mennyire. – A mágus busa szemöldökét összevonta. – Tévedsz, és más is téved itt, ha azt hiszi, hogy az emberek korának vége. Bár többnyire csak a hobbitokkal foglalkozom, azért konyítok valamicskét hozzájuk is. Az emberekben éppen az a különleges, hogy bármi is történjék, megmarad bennük a tartás, olyan, ami még a törpöket sem jellemzi. Ha az emberek elbuknak, nem jelenti azt, hogy nem fognak később újra felemelkedni. És én éppen ezt érzem, barátaim.
Csönd lett, minden szem Aragornra szegeződött. Érezte, hogy mi a feladata, és ennél soha nem akarta jobban teljesíteni azt. Meg akarta mutatni, miből faragták az embereket – a népét.
– Nekem jutott a legnehezebb feladat, mert le kell zárnom ezt a vitát – mondta kis idő múlva Elrond. – Két gondolat, két nép közt őrlődöm, és mégsem akarok egyikkel sem a másik rovására élni. Jómagam is közel állok az emberekhez, mondhatni, közelebb, mint bármelyikőtök. Először arra gondoltam, fölöslegesen kérem ki egyesével a véleményeteket, mivel a legegyszerűbb és leghatékonyabb az volna, hogy az emberek és tündék szövetségre lépjenek, és így küzdjenek a Gonosz ellen, azonban ez – a helyzetet ismerve – fizikai képtelenség. – Körbepillantott, és igaza volt: szinte tapintani lehetett a feszültséget, ami a két egymással szemben ülő csoport közt izzott. – Aztán átgondoltam azt az eshetőséget, hogy a kószákat küldjük Aragorn segítségével, ám a feladatot én is hatalmasnak érzem a dúnadánokat ismerve, s abban sem vagyok biztos, hogy fejedelmük elég tapasztalt a vezetésükhöz; még saját magam sem lennék rá alkalmas. Kérlek, bocsássatok meg, de a tündéket választom.
Glorfindel és Lindír mosolyogtak, de Erestor Aragorn meglepetésére komoly maradt. Néhány búcsúszó hangzott el, majd a tanácstagok halkan beszélgetve, egyesével-kettesével távoztak az erkélyről. Aragorn elgondolkodva bámulta az előtte elterülő folyóvölgyet, és belegondolt, ahogy a távoli szirtek záporának apró cseppjei érré, patakká duzzadnak, és belevesznek a Brúinen robajló zuhatagába: egy olyan erővé egyesülnek, melynek semmi nem állhatja útját. Elrond úr szavain töprengett, és lassan be kellett látnia: igaza van. Majd az élet tapasztalatai lassan elsegítik addig, hogy elég erős legyen, de addig...
– Ne búslakodj – szólalt meg valaki hirtelen. Ekkor jött rá, hogy Gandalf még mindig ott ül jobbján, és hozzá hasonlóan a vízesést szemléli. Most biztatóan ráhunyorított.
– Nem teszem – felelte, de nem mondott igazat. Csalódottnak érezte magát, bár az első perctől fogva tudta, hogy ez fog történni. Többek között ezért sem akart részt venni ezen a tanácson.
– Nézd, Aragorn – mondta Gandalf. – Tudom, hogy nem vártál mást, és én sem. Végtelenül elutasítóak velem mostanában e földön – felnevetett. – Elrond úr már csak ilyen. De neked nem kell bemutatni.
A dúnadán elmosolyodott. Gandalf nehézkesen tápászkodott fel székéből, és felvette csúcsos sapkáját.
– Nincs semmi okod rá, hogy helyette rám hallgass – mondta elkomolyodva. – Mindazonáltal én megfontolnám az elhangzottakat.
– Ugyan mit tehetnék?
– Te magad is érzed magadban az erőt, Aragorn. Vagy nem? – A férfi határozottan pillantott rá, s úgy tűnt, megint gondolataiban olvas, mert elégedetten biccentett. – Sem Elrond úrnak, sem nekem nincs hatalmunk fölötted; a döntés rajtad áll. Ki tudja... Még az is lehet, hogy a tündék és emberek útjai egyesülnek.
Aragorn újra gondolataiba mélyedt, Gandalf pedig távozott. Utolsó mondatát többféleképpen is értelmezni tudta, de nem tudott rájönni, vajon csak képzelete játszik vele, vagy a mágus cinkos pillantásával már megint olyasvalamire gondol, amit még egy szóval sem említett neki soha.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
