|
21. fejezet
2017.06.11. 21:49
Elrond hálószobájába érve eltöprengve állt ki az erkélyre, a mívesen faragott korlátra könyökölve. Eddig mindig úgy érezte, a körülötte lévő világ, a megszokott látvány a Brúinen párálló vizével, szobája otthonos hangulata, mindez számára a végletekig ugyanaz, s nem tartogathat semmiféle meglepetést – ezért vonzotta a kutatás, az új összefüggések megismerése, toronyszobájának múltbéli, sokszor még megfejtetlen tekercsei.
Azonban most mindent idegennek érzett, de leginkább önmagával nem volt képes megbékélni. Érezte, be kell látnia, hogy a világ akarata ellenére változik, most éppen ezt teszi: egy újabb veszély, egy komoly fenyegetés mindazt, amit itt lát, veszélyeztetheti. Hiszen Szauronról van szó! Képtelenség, hogy miután bevette magát Mordorba, nem szőne valamiféle tervet Középfölde ellen. Neki pedig kötelessége megállítani őt, s még ha Gandalf tanácsát pusztán fölösleges aggodalom szülte, amit még mindig valószínűnek tartott, akkor sem vállalhatja a kockázatot, hogy ne fogadja meg.
Gandalfnak és Aragornnak igaza volt a tündékkel kapcsolatban; azt, hogy joggal gyanakodnak, mégsem írhatják a homlokukra azzal, hogy egy sereget zúdítanak a Vadonra. Elrond inkább úgy képzelte el, mintha maguk a tündék vennék át a tervben a kószák helyét. Persze mindenképp nagyobb felelősségről van szó, de nekik itt van Völgyzugoly, egy védőbástya, amibe visszatérhetnek, s amit paranccsal hagyhatnak el – ez a dúnadánokról semmiképp sem mondható el, s Aragorntól sem várhatja el senki, hogy teljesen egyedül próbálja e központ szerepét ellátni. A lelke mélyén azonban továbbá sem tudott megszabadulni attól az érzéstől, hogy nagy hibát követ el. Nem is emlékezett arra, legutóbb mikor érezte úgy, hogy döntése s az, amit tennie kell, ennyire különbözzenek. De bármivel kapcsolatban is történt – a gondolatra halványan elmosolyodott – fiai véleményére mindig számíthatott. Most azonban nem őket kereste, hanem saját hibájára igyekezett fényt deríteni.
Gondolatait hirtelen határozott kopogás törte meg. Egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy úgy tesz, mintha itt se volna, ám lelke megint megelőzte józan eszét, s követelte, hogy nyisson ajtót.
– Bocsánat a zavarásért, uram – mondta Erestor. Már éppen újból kopogtatott volna, amikor az ajtó kinyílt. – Nagyon fontos mondandóm van a számodra.
– Ha az élelmiszerraktárról lenne szó, kérlek, Erestor... – mordult Elrond. Őszintén szólva Elladan és Elrohir látogatásának jobban örült volna.
– Nem, ez tényleg fontos. – Tanácsadója mélyen a szemébe nézett, s ez azonnal meggyőzte őt. Kelletlenül is, de utat engedett a szobájába, majd becsukta utána az ajtót. Erestor, bár több szék is állt közvetlenül az ajtó mellett, mégsem foglalt helyet, azonnal mondandójába fogott.
– Nézd, amit mondtam a tanácson, azt komolyan gondoltam, s hozzád hasonlóan. Azonban Aragorn... – eltöprengett.
– Mi van vele?
– Én is ezt kérdezem tőled – Erestor szeme élesen villant. – Te jól ismered. Mondd, tényleg gyenge? Én csak gyermekként beszéltem vele, de a tanácson és az asztalnál sokkal érettebbnek mutatkozott, mint képzeltem, s ez – nem tagadom – megingatta a hitem.
– Egy szóval sem mondtam, hogy gyenge – felelte Elrond komoran. – Csupán az, amire vállalkozna, lehetetlen. Gandalf teljesen elcsavarta a fejét...
– Hát igen – biccentett Erestor, halványan elmosolyodva. – Ismered őt, mindig makacsul ragaszkodik a saját eszményeihez.
– Ahogy a többiek is. A tanács minden tagja a végtelenségig makacs, s lefogadom, hogy ez még egyszer nagy bajt hoz ránk – mondta Elrond, majd hirtelen belé hasított a felismerés. Hát persze! A makacsságuk az, amivel képtelenek megoldásra jutni. Ő is ragaszkodik a saját elképzeléséhez, ami ellentmond a megváltozott helyzetnek, s ezért nem képes magával dűlőre jutni.
– Éppen ezért jöttem, uram.
– Hogyan? – kérdezte a tünde úr meglepetten. Egy pillanatra még azt is képes lett volna elhinni, hogy kettejük közül Erestor, s nem ő tud olvasni mások gondolatában.
– Hibát követnék el, ha vakon támogatva a népemet megfeledkeznék arról, amit igazából érzek. És én, uram, úgy érzem, hogy Aragorn képes rá.
Elrond egy ideig Erestor tekintetét fürkészte, majd megkérdezte:
– Tehát a dúnadánok mellett voksolsz?
– Így van – bólintott Erestor.
Elrond kinézett az ablakon, s eltöprengett a hallottakon, szinte teljesen megfeledkezve a még mindig a szoba közepén álló tanácsadójáról.
– A világ változik... – jegyezte meg halkan.
– Egy szavazattól is – mosolygott Erestor. A tünde úr újra felé fordult, s látta, ahogy vonásai kitisztulnak, mintha csak hatalmas súlytól vagy betegségtől szabadult volna. Csak ennyit szólt:
– Két szavazattól. – Azzal minden magyarázat nélkül, sietve az ajtó felé indult. – Igyekezz, hívd ide Gandalfot! Én addig megkeresem a dúnadánunkat.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
