|
22. fejezet
2017.06.11. 21:50
Aragorn úgy érezte, nem pusztán Völgyzugolyban állt meg az idő, hanem kettejük pillanata is az örökkévalóságig tart. Ahogy Arwent szorosan magához ölelte, ahogy ajkaik lágyan egymáshoz simultak, mindebben volt valami olyan felemelő, amitől úgy érezte, nem is a földön jár; testéről-lelkéről megfeledkezve ballagott az örök boldogság mezején. Talán mindennek így kell lennie, talán tényleg egymásnak teremtették őket, s csak most tért vissza abba az idillbe, ami elrendeltetett számára...
Az örömteli pillanatot hirtelen egy furcsa zaj szakította félbe, amit nagyjából egy haldokló kuvik utolsó nyögésével tudott azonosítani. A hang olyan mértékben nem illett a képbe, hogy a kószaéletben szerzett érzékei egyből kiélesedtek, s elengedve Arwent azonnal a bokrok keretezte lépcső felé fordult. Meglepetten pillantott a tündére, aki eltöprengve követte pillantását. Kedvese láthatóan sokkal biztosabb volt dolgában; Aragorn érezte, minden erejével azon van, hogy arcára a teljes természetesség látszatát varázsolja, és ez a mímelt kép kissé őt is megnyugtatta. Azonnal megértette, mire megy ki a játék: valaki közeledik feléjük. Egy pillanat múlva már a könnyed tündelábbeli halk susogását is meghallotta a fűben, s az apró körbe váratlanul maga Elrond úr lépett be.
Aragorn nem volt felkészülve erre a találkozásra, ám mégsem okozott nála akkora meglepetést, mint amire számított. Higgadt maradt, pedig tudta, teljesen esélytelen - világéletében képtelen volt hazudni. Elrond úr előtt hazudni pedig egyenesen ostobaság, tekintve, hogy bármit kiolvas a gondolataiból.
– Arwen! Aragorn! Hát mindketten itt vagytok! – mondta, kedves mosolyt megeresztve a lánya felé. A tünde hölgy halványan viszonozta, de közben szeme komolyan csillant. Egészen rémisztő volt, hogy mindent tudó pillantását higgadt nyugalom övezte, mégis Aragorn tisztában volt vele, hogy átlátja a helyzetet.
– Igen, itt – felelte Arwen. – Bocsáss meg, hogy nem szóltam személyesen, de...
– Ugyan – legyintett a tünde úr. – Hallottam, hogy Lizonnal elraboltátok Aragornt. Hol is van ő pontosan?
– Lizon? – Most már biztos, hogy tudja. Arwen tettetett meglepődéssel nézett körül. – Elment valamiért, de már jó ideje nem jött vissza. – Majd tétován végigmérte a már-már eltöprengve és kihívóan Aragornt szemlélő apját. – Jobb, ha magatokra hagylak, nem igaz? Megyek, megkeresem. – Ám amint a lépcső felé indult, Elrond gyengéden megérintette a vállát.
– Maradj, kérlek. Amit mondok, rád is vonatkozik.
– Hallgatlak – felelte Arwen, és leült a padra. Aragorn végigmérte őt, érdeklődő, okos szemét és büszke tartását. Fogalma sem volt róla, hogy csinálja, de a puszta megjelenéséből is sugárzott a méltóság. Majd megint Elrond úrra pillantott, róla nemkülönben. A két alak úgy hasonlított most egymásra, mint két tojás: mindketten hatalmas erőfeszítéssel leplezték a bűnbánatot, és láthatóan egyiküknek sem állt szándékában engedni makacsságából, hogy beismerje, döntését megváltoztatta. Két roppant akarat feszült egymásnak, ezek mezsgyéjén pedig Aragorn állt egymagában.
– Megváltozott a Tanács döntése – jelentette ki Elrond úr hirtelen, minden magyarázat nélkül. Döbbenten pillantott rá, mintha csak valamiféle álomból ébredt volna, Arwen pedig felpattant ültéből.
– Hogyan? – kérdezte.
– Aragorn, Arathorn fia, ezennel a te feladatod lesz, hogy a dúnadánok vezetésével szemmel tartsd Eriadort – felelte a tünde úr ünnepélyesen. Aragorn nem volt képes válaszolni, de a világ háromszor fordult körülötte, ahogy ezeket a szívderítő szavakat meghallotta. Eszébe jutott a hasonlata a Brúinennel, s ebben a pillanatban a Völgyzugolyban töltött éveiben monoton mormolássá csitult, állandó zúgás, a folyó csobogása hangosabbá vált fülében, mint valaha, s érezte, hogy a fák leveleit lengető hűvös szellő egy új korszak levegőjét hozza a világ számára.
– Elfogadom, uram – mondta, és kihúzta magát, s szeme ragyogott az ősi királyok méltóságát idézve.
– Nem vagyok az urad – mondta a tünde, s mélyen a szemébe nézett. – Ezután a magad útját kell járnod. – Aragorn értőn biccentett.
– Örülök a döntésnek – szólt egyszerre Arwen elégedetten, odalépve kettejükhöz. –, bárkié is volt. – Tekintete sokáig időzött Elrond arcán, aki elnevette magát.
– Ugyan, honnan tudod, hogy miről szólt a Tanács? Hiszen legfrissebb tudomásom szerint nők nem vettek részt rajta.
– Nem kell Tanács, hogy tudd, mi a véleményem – felelte Arwen. Ahogy apja szemébe nézett, komoly arca egyre jobban ellágyult, s őszinte szeretettel mondta: – Végre én is megismerhettem a tiédet; az igazit.
– Erestor ébresztett rá. – Elrond elnézett nyugat felé, majd lehunyta szemét, s újra Arwenre függesztette tekintetét. A hölgy a tünde úr nevét hallva büszkén elmosolyodott. Aragorn lopva elgondolkodott kettejük szavain: ezek szerint Erestor és maga Elrond úr is megmásította a döntést. Bár eddig is abban a hitben élt, hogy ő a legnagyobb hatalom Középföldén, már egyáltalán nem kételkedett benne, hogy nála remekebb férfival még soha nem találkozott. A pillanat szinte megkívánta, hogy felfedje előtte Arwen iránt érzett szerelmét, ám Elrond megelőzte elhamarkodott vallomását.
– Az igazság mindennél többet ér, még akkor is, ha néha nehéz beismerni – mondta, s ezzel lezártnak is tekintette az ügyet, mert anélkül, hogy egyáltalán egy sokatmondó pillantást vetett volna rájuk, távozott.
Egy darabig némán álltak egymás mellett, bár mindketten ugyanazon, az utolsó mondaton töprengtek.
– El kell mondanom neki – mondta Aragorn hirtelen.
– Hallottad: már a magad ura vagy. Azt teszel, amit akarsz. Te vagy a Dúnadánok Fejedelme. – Arwen megfogta a kezét, tekintete pont olyan gyengéd volt, mint mindig, mikor őt nézte, de most büszkeség és elismerés vegyült benne. Aragorn azonban képtelen volt viszonozni az érzést, mardosta a lelkiismeret.
– Nem tehetem meg, hogy eltitkolom! Lehetek bárki, de ennyivel tartozom. Tartozunk...
– Azt hiszem, félreérted. Ő az apám. Én mondom el neki – vágta rá Arwen határozottan.
– Miért csinálod ezt? Miért ragaszkodsz hozzám ennyire? – kérdezte Aragorn. – Ez az egész amúgy is neked kellemetlenebb.
– Kellemetlenebb? – Arwen nevetett, azzal a csodálatos és gunyoros nevetéssel, amit első találkozásukkor hallott tőle. – Talán azért ragaszkodom, mert az imént fantasztikus csókpárbajt vívtam veled. Vagy azért, mert évek óta csak rád gondolok. De az is lehet, hogy azért, mert egy fantasztikus ember vagy, akire egy egész hadtestnyi kószát bíznak, s akinek ekkor is az első gondolata az, hogy engedjen a lelkiismeretének. Különös ember vagy, Aragorn.
– De ember vagyok – felelte ő gondterhelten. – Te pedig tünde.
– Ez pedig – Arwen oldalra mutatott. – egy pad. Szerintem egyikből sem kéne túl nagy ügyet csinálnod...
– De gondolj bele, mi történne akkor, ha kitudódna a kapcsolatunk. Arwen, őszinte leszek: te egy fantasztikus és gyönyörű nő vagy, és bárkit megkaphatsz, akit csak akarsz. Ha megtudják, hogy ennek ellenére egy dúnadánt választottál...
– Tisztában vagyok vele, hogy hivatalosan én vagyok a világ leghatalmasabb bolondja, te pedig a mázlistája – vágott közbe Arwen ellentmondást nem tűrően, bár Aragorn ki akarta javítani őt. – De...
– De?
– Te nem vagy tisztában valamivel. Valamit kihagytál a számításból; ugyanis nem én csábítottalak el téged, hanem te engem.
– Nocsak! – Aragorn ezt olyan mulatságosnak találta, hogy elvigyorodott. – Ezt elég nehéz elképzelni.
– Nevetsz, de tényleg igazat mondok – mondta a hölgy komolyan. – És mikor már a harmadik ember nő fordult meg utánad, majd megérted, miről beszéltem. – Gúnyosan mosolygott. – Az pedig már a te dolgod, mit kezdesz ezzel a hatalommal.
Aragorn a döbbenettől megnyikkanni sem tudott. Nem is kellett, Arwen ugyanis ekkor már odasimult hozzá, s csókolni kezdte. Mosolyogva viszonozta a heves gesztust, s a fülébe súgta:
– Remek érzés a szerencse fiának lenni.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
