|
23. fejezet
2017.06.11. 21:52
Másnap Aragornnak nem volt nehéz rábukkannia Elladanra. Az igazság az, hogy az ikerpár fiatalabbik tagja egyre kevesebb időt töltött bátyja társaságában, pedig mióta a dúnadán az eszét tudta, sülve-főve együtt voltak. Többek között ebből is sejtette, hogy valami istenigazából nincs rendjén barátját illetően. Most az egyik, a hegyek erdőségébe vezető ösvény mellett haladt el, közvetlenül Arwentől vett búcsúja után, s itt pillantotta meg az arra lovagló Elladant. Intett neki, mire ő leugrott a lóról, és vidáman köszöntötte.
– Hát te mi járatban errefelé? – kérdezte Elladan, majd játékból fejéhez kapott. – Ó, már emlékszem! Hiszen kósza vagy, tehát a bokrok közt bujkálás a lételemed.
– Mondhatni – hagyta rá nevetve barátja. – Hova tartasz?
– Hogy én? – Elladan úgy pillantott hátra a fehér lóra, mintha maga sem tudná, mi célból vezette elő. – Csupán járni akarok egyet. Illetve lovagolni. Van miért kitisztítanom a fejemet.
– Akkor nagy szerencséd van, hogy találkoztunk, mert ez rám is rám fér – bólintott a dúnadán, s mikor már éppen látta, hogy Elladan tiltakozni készül, gyorsan hozzátette: – Tudod, nem egyszerű dolog, ha valakire rábízzák a dúnadánok irányítását.
Elladan szemei elkerekedtek a meglepetéstől, és boldog vigyor terült szét arcán.
– Az nem lehet! Hiszen apa azt mondta... – hebegte. – Ez hogy lehetséges?
– Majd elmesélem, csak kerítek egy lovat – válaszolta Aragorn, az istálló felé sietve.
Aragorn még soha nem járt emberföldön, ezért nem tudhatta, hogy Völgyzugoly istállói mennyivel takarosabbak és tisztábbak, mint más népeké. A remek lovak bokszai egymás mellett sorakoztak, tágasak és napsütötték voltak, hála a nagy ablakoknak az építmény tetején; s az állatokat a tündék minden jóval ellátták, hogy egészségesek és erősek maradjanak. A lovak közt s a sorban is a legelső Asfaloth volt, Glorfindel csodálatos, vakítóan hófehér paripája, mely ügyet sem vetett a dúnadánra – tudniillik, a tündéken kívül, s legfőképpen gazdáján kívül nem tűrt meg senkit a hátán vagy akár közelében. Szerencsére ez csak rá volt igaz, a többi ló határozott érdeklődéssel vonult a boksz ajtajához, mert már vágytak a szabadságra és arra, hogy futhassanak a szélben.
Aragorn választása arra a lóra esett, akiben legtöbb bizalma volt, akivel harcba járt, s akit maga Elrond úr adott neki születésnapjára. Ez kisebb és izmosabb volt, mint társai, barna színű, és a tünde úr szavaival élve dúnadán-ló. Hogy ez pontosan mit jelentett, eredetileg ő maga sem tudta, de mikor az őt megpillantó állat egy hatalmasat rúgott a boksz ajtajába, kezdte megérteni, hogy a szabadságvágyuk közös. Kinyitotta az ajtót, s az állat olyan vidám ugrabugrába kezdett körülötte, hogy fogalma sem volt, az oldalt lévő nyergét hogyan applikálja rá. Arról nem is beszélve, hogy a lovak iránt érzett, valahogy az évek során elnyomott frusztrációja megint kiújult, rugdosó patáit elnézve.
Amikor kisgyerek volt, Elladan és Elrohir több kétségbeesett kísérletet is tettek rá, hogy megtanítsák lovagolni, azonban a legtöbb hátassal nem tudott megbirkózni. Ő azzal magyarázta, hogy dúnadániszonyuk van, Elladan és Elrohir pedig azzal, hogy kórosan fél a lovaktól, de ezt semmi szín alatt nem ismerte volna be nekik. Érett, felnőtt fejjel és ebben a helyzetben azonban beismerte, hogy fél, és félelme nem is feltétlenül alaptalan. A ló nyerített s fejét dobálta, s belátta, hogy ezzel a hozzáállással képtelen lesz megnyugtatni. Egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy szíjat vet a nyakába, hátha le tudja húzni, de nem akart neki fájdalmat okozni.
Talán ekkor toppant be, vagy talán eddig is az istállóban volt, de váratlanul egy ismerős és kellemes hang csendült mögötte:
– A dúnadánok ura nem bír el egy lóval?
– Arwen... – Aragorn elmosolyodott. Érezte, ahogy a hangtól kalapáló szíve megnyugszik, s a ló is mintha nyugodtabbá vált volna. – Ez az állat megvadult, amíg távol voltam.
– Dehogy vadult meg, okosabb annál. – Arwen közelebb lépett a lóhoz, s Aragorn már éppen tett felé egy óvatos mozdulatot, hogy elhúzza, mielőtt baja esik, mikor meglepetésére az állat azonnal felfigyelt rá, s végre letette első lábait a földre. Arwen óvatosan simogatta, majd halkan suttogta neki:
– Golwen, man le trasta? Csst... – A ló újra nekirugaszkodott, de már nem akart tiltakozni. Néhány tétova lépést tett hátra, majd fejét újra Arwen puha tenyeréhez érintette. A lány kedvesen rámosolygott. – Mae carnen. Gyere – szólt hátra Aragornnak, majd a férfi kezét a ló nyakára tette. Ahogy Aragorn végigsimított a sörényén, minden félelme és kételye messze szállt vele kapcsolatban.
– Köszönöm – mondta.
– Mától Golwen a neve – mondta Arwen. – Nagyon okos ló, jól fog hordozni téged, ahogy eddig is tette. Bízz a bölcsességében.
Aragorn bólintott, és végignézett a lovon.
– Golwen... – súgta neki. – Szép neved van, s a Legszebbtől kaptad. – Azonban mikor oldalra pillantott, már sehol sem látta kedvesét. Felnyergelte a lovat, majd elindult a kitaposott ösvényen, nem akarva megvárakoztatni barátját.
Elladan a fűben ült, s lova éppen vidáman legelészett az illatos virágok között. Ezt látva Aragorn egy pillanatra úgy érezte, mintha egy másik Korba csöppent volna, amikor a tündék még ifjúk voltak, s a mesébe illő tájakat rótták saját szórakozásukra. Barátja meglátva őt felkelt, s egy füttyel odarendelte magához a lovat, majd könnyed mozdulattal felugrott hátára, s felzárkózott mellé.
– Nos, mesélj, mi is történt pontosan? – kérdezte kíváncsian.
– Az igazat megvallva a részletekről fogalmam sincs – felelte Aragorn. – Csupán annyi történt, hogy mikor éppen a kertben voltunk...
– Arwennel.
– Nos, igen, vele – Aragorn rápillantott, de csak vidámságot olvasott ki arcából. Ez jókedvre derítette, hiszen korábban éppen ő volt az, aki a legjobban ellenezte a dolgot. – Mikor egyszerre megjelent Elrond úr.
– És rajtakapott titeket? – Elladan hangosan hahotázott a fiatal férfi hanglejtése miatt.
– Nem, illetve gondolom igen – válaszolt Aragorn. – Hiszen úgyis tudja.
– Jogos... – Elladan egy pillanatra elkomorodott, a dúnadán pedig eltöprengve méregette őt. A táj eközben megváltozott körülöttük, s a hegyi úton a lombhullató fákkal szegélyezett ligetet méregzöld fenyők váltották fel. – És aztán?
– Bejelentette, hogy rám bízták a dúnadánok vezetését, aztán Arwen miatt azt is elárulta, hogy Erestor nyomására változtatta meg a döntését – felelte Aragorn.
– Erestor, hm... – Elladan szemében vidám fény villant. – Ennek örülök.
– Mondanál róla néhány szót? – kérdezte a dúnadán.
– Te nem ismered Erestort? – kérdezett vissza Elladan meglepetten. – Ez hogy lehetséges?
– Mint tudod, eddig nem folytam bele a Középföldét érintő ügyekbe, ez volt az első Tanácsom. Azelőtt csak látásból ismertem őt, s akkor sem tudtam meg róla túl sokat, hiszen ugyanazt a véleményt osztotta, amit a többi tünde, igaz, jóval tapintatosabban. Kíváncsi lennék, milyen változás zajlott le a lelkében.
– Erestor szinte kiköpött Elrond, legalábbis gondolkodásában. Kétségkívül más hatások érték az életben, mint apát, így érzelmileg máshogy reagál rájuk, de az esze ugyanúgy a helyén van – mutatott rá Elladan. – Ám mivel ő nem Elrond, nem Völgyzugoly ura, így felettébb praktikus, hogy nem terheli akkora felelősség. Ezért számít rá apánk annyira.
– Ez teljesen érthető – biccentett Aragorn.
– Azonban mindketten makacsak, mint az öszvér. Volt kitől örökölnünk. – Elladan elmosolyodott. – Ezért furcsa, hogy változtattak. De gondolom te sem hitted volna.
– Nem – mondta Aragorn. – De jó tudni, hogy a világ változik. – Megint eszébe jutott a hasonlata a Brúinennel, és megmelengette a szívét.
– A dúnadánok jó kezekben vannak – szólt Elladan, s vállon veregette barátját.
– És mondd, veled mi újság? Mi nyomja a szíved?
– Ugyan, semmi – legyintett a tünde. – Ne is törődj vele.
– Mégis mivel?
– Hogyan?
– Mivel ne törődjek? Ezek szerint van valami.
– Lassan rosszabb leszel, mint Arwen – nevetett fel Elladan harsányan. – Nem kellene ennyit találkoznotok, én mondom neked.
– Tévedsz – mosolygott Aragorn. – Én lényegre törően meg fogom kérdezni, hogy mi történt. Tudod, hogy mindent elmondhatsz nekem.
– Igen, de tudod... – Elladan drámaian felsóhajtott. – Amióta összejársz a húgommal, már nem tudom, kiben bízzak. Lehet, hogy elmondod neki. Vagy itt rejtőzik a zsebedben. Esetleg maskarát húzott, hogy azt higgyem, te vagy az.
– Ő is aggódik érted, ez igaz, de én magam is beszélni akartam veled. Esküszöm, hogy nem adom neki tovább.
– Hiszek neked – mondta Elladan. – Elrohirnak és Arwennek is szoktam, de eddig egyedül a beléd vetett bizalmamat nem bántam meg. – Sokáig hallgattak, mire kibökte: – Egy lányról van szó.
– Mindjárt gondoltam – mosolygott Aragorn. – Ismerem?
– Már megbocsáss, de ez egy ostoba kérdés – mordult Elladan. – Szerintem mindhárman tudjátok, ki az.
– Nos... Igen – bólintott a dúnadán. – De ő vajon tudja-e?
– Szerintem neki eszébe se jutott. Túl naiv, kivéve, ha Elrohirról van szó.
– Miért, mi van Elrohirral?
– Nos... Ők nincsenek jóban. Néha én is észreveszem, hogy furcsán néz rám, amíg valami árulkodó jelből ki nem derül, hogy az öccse vagyok.
– És akkor hogy néz? Kedvesen?
– Szerintem minden férfira úgy néz... – motyogta Elladan kelletlenül. Aragornnak eszébe jutott öt évvel ezelőtti reggelije Lizonnal az asztalnál, és az a tekintet, amit a lány akkor rá vetett. Szerette volna megcáfolni az állítást, de tudta, ez nem lenne a legjobb alkalom.
– Figyelj, Elladan! Öt éve, hogy folyton Lizonért epekedsz – vágott bele az ötletbe Aragorn, de a név kiejtésétől barátja elsápadt és majdnem leesett a lóról, ezért óvatosabban folytatta. – Tudom, hogy nagyon szereted őt. Talán jobb lenne elmondanod neki.
– Elmondani? – kiáltott Elladan. – Nem, Aragorn, ez más. Volt már, hogy tetszett valaki, közöltem vele, hogy tetszett, és egész hosszú ideig voltunk nagyon boldogok, aztán találtunk mást. Ez nem ugyanaz. Az a lány többet jelent... Érted? Már most úgy érzem, hogy ha visszautasít, belehalnék.
– De mi van, ha egyik napról a másikra úgy dönt, hogy egy másik férfit választ magának?
Elladan az indulattól ökölbe szorította a kezét.
– Azt már nem!
– Na, látod... Talán ideje lenne megmondani neki.
– De hogyan? – Elladan elkeseredve nézett Aragornra.
– Majd kitalálunk valamit – felelte a férfi, vállára téve kezét.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
