|
24. fejezet
2017.06.11. 21:53
A vaskos íróasztalnál Elrond úrral szemben Glorfindel foglalt helyet, aki a lelkesedés teljes hiányával arcán hallgatta ura új tervét a dúnadánok küldetését illetően.
– Egy szó, mint száz, én mindenképpen javaslom egy tündesereg felszerelését is, uram – szólt Glorfindel, kényelmesen nyújtóztatva lábait az asztal alatt.
– Megegyeztünk, hogy a dúnadánoké a szerep – válaszolt Elrond ellentmondást nem tűrően.
– Az övék lesz, természetesen, eközben pedig a tündék kutató munkát végezhetnek a Köd-hegységben. Álcázhatjuk egyszerűen egy közeli ork támadás megelőzésének is.
– Nagyon jól tudod, ahogy minden más hatalom is, hogy nem szoktam unalmamban orkokra vadászni. – Elrond gondterhelt arccal dél felé biccentett. – Már így is figyelnek bennünket, Glorfindel.
– Hajthatatlan vagy. – Ez inkább kérdés volt, mint kijelentés, de a tünde hadvezér már nagyon jól tudta a választ.
– Becsülöm a lelkesedésed, Glorfindel, és ha így döntöttem volna, mi sem lenne természetesebb, minthogy te vezesd a csapataimat.
– Akkor talán vezethetném a dúnadánokét – mosolygott a tünde, fehér fogait kivillantva. – Aragornnak biztosan elkél némi segítség, amit a saját, eleve nehezen szervezhető népénél nehezen kaphatna meg.
– Kétlem, hogy a dúnadánok értékelnék az ötletedet.
Ugyanebben a pillanatban, szinte varázsütésre az ajtó kitárult, és Aragorn lépett be rajta.
– Hívattál, uram – szólt, majd elnézve Glorfindel rá szegeződő, már-már megszokottan elutasító pillantását, udvariasan hozzátette. – Rosszkor érkeztem?
– Dehogy – felelte Elrond a tünde seregvezérre pillantva. – Glorfindel éppen menni készült.
Ezek a lekezelő szavak megtették hatásukat: a tünde azonnal felpattant, és megszégyenülve távozott a helyiségből, de nem bírta megállni, hogy egy gőgös pillantást vessen Aragorn felé, aki erre ügyet se vetett.
Az ajtó döngve becsapódott, a félhomály visszakúszott a szobára – ők mégsem rezzentek meg, szinte farkasszemet néztek egymással. Aragorn ismerte ezt a tekintetet, tudta, hogy Elrond számára az elméje nem bonyolultabban olvasható, mint az egyik kiterített pergamen az íróasztalán. Ő azonban nem érezte, hogy titkolnivalója lenne: állta a pillantást.
– Aragorn – törte meg a csendet a tünde úr. – Tudom, miért jöttél, és arról is beszélni akarok veled, amiért idehívtalak. Pillanatnyilag, bár nem kellene, az előbbi jobban foglalkoztat mindkettőnket, ezért szeretném, ha meghallgatnál.
– Rendben – Aragorn képtelen volt mást mondani, így is éppen elég kihívást jelentett a számára visszanyelni mindazt, amit előzőleg mondani tervezett, mindazt a bonyolult cirádát, amit a lépcsőn felfelé jövet fogalmazott, többnyire sikertelenül.
– Minden bizonnyal emlékszel arra, amit öt évvel ezelőtt beszéltünk: pontosan itt álltál, mikor elfogadtad, hogy eleid útját követed. – Aragorn bólintott. Tisztán beleégett elméjébe a különös, sorsfordító emlék. – Megkaptad a döntés jogát, népeddel elbuksz-e vagy felemelkedsz. Most nem adhatod fel, amivé válni készülsz, azért, amivé válni akarsz.
Aragorn eltöprengve nézett maga elé, Elrond végigmérte.
– Az utóbbi időben rengetegszer mondtam, hogy nem vagyok az urad, és ezzel is csak azt szerettem volna hangsúlyozni, amit most már értesz: választhatsz. Ez az első próbád, ha úgy tetszik: választhatsz a szerelem és a bukás; a fejedelmi teendők és a felemelkedés között. Választanod kell, most.
A férfi felszegte fejét, tekintetét szinte Elrondéba fúrta, ezzel őseire emlékeztetve a tündét.
– Emlékszem, mit mondtál a házasságról – felelte lassan. – Hogy nem érdemes elköteleznem magam, amíg el nem érem a célom.
– Szabadkozhatnék, hogy csupán a javadat akarom, Aragorn, de ezzel csak részben lenne igazam: a lányom javát is.
– Érthető, hisz túl nagy kincsre vetettem szemet.
– A legnagyobb kincsemre, amire lehetne – bólintott Elrond. – Ennek a kérésednek csak akkor tudnék eleget tenni, ha Arwen és közém ékelődnél, ez pedig, mint tudjuk, egyféleképpen lehetséges. Mert az – tette hozzá, látva Aragorn szemének meglepett villanását. – Azonban nagy teher a családomé: megkaptuk a választás jogát halál és örök élet felett, s Arwennek is döntenie kell. Ha melletted kötelezi el magát, nagy bánattal veszem majd tudomásul, de ha én választhatnék, azonnal nemet mondanék.
Aragorn komor maradt. Ráébredt, saját boldogsága és Arwené összeegyeztethetetlen, s ez elbizonytalanította. Minden vágya az volt, hogy a nőnek soha ne essen baja, soha ne érje bánat. Ha halhatatlanságát megtartja, s valóban szereti őt, örökké boldogtalan lesz, a halála gondolata még jobban megviselte.
– Adj neki időt – tanácsolta Elrond. – Ez több, mint szeret–nem szeret.
Ez igaz. Az élet nem egy rózsás álom, amiben csókot vált egy szép nővel: odakint egyre gyűlik a sötétség, s amíg ő az idejét múlatja, az emberek másutt felismerhetetlen árnyaktól rettegnek minden éjjel, aggódnak feleségükért és gyermekeikért. Újra átjárta a kellemetlen érzés, ami a Dúnföldén tett látogatása óta szorongatta, s megértette, mit kell tennie: megesküdött, hogy soha nem fogja előtérbe helyezni magát másokkal szemben, s hogy igyekszik szebbé tenni a világot – hátha Arwennel is megoszthatja majd egyszer.
– Megérkeztek a dúnadánok? – kérdezte végül beletörődve.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
