|
25. fejezet
2017.06.11. 21:54
A házbeli élet gyökeresen felfordult, mióta katonák és dúnadánok jártak-keltek. Az emberek csapatát támogatóknak a beszélgetés óta több napja nem sikerült elszakadnia a tanácstól, s csak néha bukkantak fel, hogy néhány falatot egyenek. A vad szervezkedésben az volt a tündék számára a leginkább kellemetlen, hogy rajtuk kívül történt: Elrond megadta a lehetőséget, hogy állást foglaljanak, ám miután sokan továbbra is ellenezték a dúnadánokkal való szövetkezést, őket egyszerűen kizárták a közügyekből. Elrond még soha nem volt ennyire elkötelezett; azt beszélték, nagy lépésre készülnek.
Már aki beszélt. Arwennek néhány napja a szavát sem lehetett venni, Lizonnal való beszélgetése Elladan, Elrohir és Aragorn távozása óta megrekedt, s evés helyett az ételt is csak piszkálta. Barátnője nagyon aggódott érte, kedvetlennek tűnt és nem értette az okát, de ha kérdezte, sem adott egyenes választ. Az ősz rohamosan közeledett, szintén elrontva a hamvába holt hangulatot. Itt még az ősz is szomorúbb volt, mint Lothlórienben, Lizon nem szerette, de tudta, ennél nagyobb a baj.
– Aragorn mondott valamit? – kérdezte egyik nap a vacsora közben, amit megint csak kettesben költöttek el a hatalmas asztalnál.
– Mit mondott volna? – kérdezett vissza Arwen unottan.
– Azt, hogy szeret. Hogy gyűlöl. Hogy megcsalt téged egy törp nővel. Bármit!
– Tudod jól, hogy nem beszélt velem már egy ideje. Egyiket se mondta. – Arwen elmélyülten kavargatta a levesét, pedig a törp nőkre vonatkozó megjegyzésen különben jót nevetett volna.
– De nem ez a baj, ugye? Az bánt, hogy el fog menni, igaz? – Mert el fog, előbb vagy utóbb, ebben biztos volt. És megint magára hagyja Arwent, aki megint nagyon szomorú lesz, és egész nap a párnáját itatja majd.
Arwen azonban tudta, ez lesz a legkisebb problémája vele kapcsolatban. Emlékezett rá, mekkora kín volt az elutasítás után elengednie, de tudta, ez már nem történhet meg; sőt, valamilyen megmagyarázhatatlan okból szentül hitte, hogy Aragornnak a világon semmi baja sem esik majd a vadonban, megérzése pedig eddig soha nem hagyta cserben.
Lizonnak abban igaza volt, hogy nem tudta, hányadán állnak, és Aragorn nem segített ennek megállapításában. A mézeshetek véget értek: egész nap ügyeket intézett, s bár kedvessége és szeretete nem apadt, Arwen úgy gondolta, okkal kerüli őt. Nem kellett megkérdeznie, hogy tudja, szó volt apja és közte kettejük kapcsolatáról, de azt sem gondolta, hogy ez elijesztette volna a férfit. Furcsa viselkedése inkább mindjobban kíváncsisággal töltötte el. Testvérei és Lizon problémája azonban egyre jobban aggasztotta, és úgy érezte, hiába vár kedvesétől segítséget, hiszen épp elég a baja. Ezt azonban mégsem köthette Lizon orrára, aki egyre jobban aggodalmaskodott.
Már bealkonyult, mikor szétváltak a lépcsőházban, s Lizon orrát néhány lépés után kellemes illat csapta meg. Ahogy a holdfény a padlóra vetült, itt-ott virágszirmokat fedezett fel, melyek lefedték a szobájához vezető utat. Eltöprengve követte a nyomot egészen az ajtajáig, ahol újabb meglepetés várta: az ajtó előtt egy rózsaszál hevert. Felemelve komolyan eltöprengett, kié lehet a vérvörös virág tulajdonosa. Ezek szerint a szirmok is neki szólnak?
Útja az erkélyre vezetett, majd onnan a levezető lépcsőre kanyarodott, azonban sehol sem látott senkit: egy halk nesz sem árulta el, ki lehet a szirmok tulajdonosa. A kertbe lépve fahéj finom illatát érezte, s bár a hulló falevelek itt már nem tették egyértelművé a szirmok kialakította ösvényt, az illat alapján remekül tudott tájékozódni. Végül egy sziklaszirt szélén egy tisztásra lépett, melyen magányos alak állt neki háttal.
– Mae govannen – szólt a tünde és megfordult. Elrohir volt és nem is teljesen ő, hiszen a hangja más. Szélesen mosolygott, ahogy megpillantotta a rózsát még mindig kezében tartó lányt.
– Elladan! – kiáltotta Lizon döbbenten. – Ez a te műved?
– Mondhatni – felelte ő, és közelebb lépett. – Régóta el akarom mondani, mennyire fontos vagy nekem, és… Szeretlek, Lizon.
A lány mosolyogva simult hozzá, és megcsókolták egymást.
Arwen visszatért szobájába, melyet most kellemes csend és halvány holdfénysugarak vontak be. Azonban kezét még a kilincsen tartotta, mikor feltűnt neki, hogy valaki figyeli.
– Jó estét – szólt egy ismerős, érces hang a szoba sötét sarkában. Aragorn egy karosszékben ült ugyanabban a szakadt pórias ruhában, mint amiben egy hónapja megérkezett. Arwen össze se rezzent, azonnal felismerte őt és a szándékát is.
– Hát elmész – mondta komoran. Aragorn felkelt, és elé lépve megfogta kezét.
– Szólít a kötelesség.
– A bátyáim is mindig ezt mondják. – Arwen kerülte a tekintetét.
– Arwen… – sóhajtott Aragorn. – Azt szeretném, hogy boldog legyél. Azt szeretném, hogy az a világ, ami körülvesz minket, egyszer szép legyen és vidám… És ha egyszer összekötnéd velem az életed, szeretném azt elmondani neked és a gyermekeimnek, hogy mindent megtettem a családunkért.
Arwen képtelen volt szólni, csupán megölelte és annyit súgott:
– Szeretlek.
Azzal ajkuk egy boldog és öröknek tűnő csókban egyesült.
Arwen másnap reggel élete harmadik legnehezebb búcsúján esett át, mégsem érezte magát szomorúnak, ahogy a távolodó alakok közt Aragornt figyelte. Hirtelen egy tünde állt mellé, kedvesen megérintve a vállát.
– Igazad volt, mikor meggyőztél a dúnadánnal kapcsolatban. Remek hadvezér lesz – mondta Erestor.
– Nekem mindig igazam van – felelte Arwen elmosolyodva.
– S most családod miatt mégis komoly döntés előtt állsz.
Arwen rápillantott, s már nem mosolygott: szemében komolyság tükröződött.
– Tegnap este már döntöttem – mondta határozottan, és visszatért a házba. Erestor még egy darabig nézte távolodó alakját, majd, mikor már nem hallotta, halkan megjegyezte:
– Kár… Nagy kár.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
