|
26. fejezet
2017.06.11. 21:57
Éjfél lehetett, a folyóparton fekvő város kikötőjének levont vitorlájú hajói egykedvűen, használaton kívül ringtak a hullámzó fekete vízen. Már a sirályok is aludni mentek, jellegzetes hangjuk nélkül szinte teljes némaság terült a vidékre – eltekintve a közelben lévő olajozatlan cégértáblától, mely már évszázadok óta az állandó déli szél játéka, és mely már ugyanennyi ideje hirdeti a környék egyetlen ivóját.
A nagy kőépület semmiben sem ütött el a dokk raktáraitól, s az itteniek minden igyekezetükkel azon voltak, hogy a benti hangokat és fényeket ne engedjék ki. Ez a háború idején szokás volt, jó alapot adott volna egy flottatámadáshoz, miközben a hajók tulajdonosai a hosszú munka után odabent iszogattak. A spaletták behajtva, az ablakok becsukva, s csak két kémény pipált az épület tetején, jelezve, hogy odabent nem kevés a füst.
Maga az ivó egy tölgyfa pultból és egy kisebb fülkékre felosztott hatalmas térből állt, s most szinte minden széket pórias ruhájú, cserzett bőrű emberek foglaltak el. A felszolgálóknak bőven akadt dolga, egész éjjel sürögtek-forogtak a jobb bevételért, és ők cserébe fizettek rendesen: arany ékszerek és sosem látott csecsebecsék kerültek elő, és mivel akadt még náluk bőven, senki nem garasoskodott velük: a csinos hölgyek karjára karperec, nyakukba díszes lánc került, hogy ezen az éjszakán mindenki gazdagnak érezhesse magát.
De a leggazdagabb közülük mégis a középen ülő férfi volt, aki kék selyemöltözetet viselt ékes berakásokkal, és mikor mozdult, ruhája alól mithril páncéling kandikált ki, bármennyire is ügyelt rá, hogy rejtve maradjon; bár mélyen megnyugtatta a tudat, hogy féleszű barátai úgyse láttak még ehhez foghatót, így értékét is képtelenek megbecsülni. Egész Középföldét bejárta már, s az arcát borító hegek megmutatták, nem kevés néppel vívott meg becses zsákmányaiért. Ez volt az oka, hogy csapata tisztelte, sőt szerette őt – ő pedig semmit sem bízott a véletlenre. Most is alaposan rajtatartotta szemét az idegeneken, köztük is egy közelebb ülő, sápadt férfin, aki sört rendelt és láthatóan minden figyelmét egy, a kezében lévő kis zacskó kötötte le.
– És akkor a pasas azt mondta… Tudjátok… – magyarázta a jobbján ülő, égett fejű férfi a tréfáját, és még a csattanó előtt hangos röhögésben tört ki, amin – lévén részegek voltak – a többiek így is jót hahotáztak.
– Mindig olyan jók a vicceid, Kopasz – mondta a vezérrel szemben ülő, viszonylag sovány kis férfi, akit jó szimata miatt Patkánynak hívtak. – Főleg ha el se mondod őket!
Újabb nevetés harsant, s egy nagydarab férfi akkorát csapott az asztalra, hogy feldöntött egy sötét üveget, a benne lévő alkohol pedig a földre ömlött, a vezér mellé. Két szolgálólány azonnal odasietett, hogy ronggyal feltörölje a pocsolyát, ám barátai meglepetésére ő még mindig a férfit figyelte a másik asztalnál.
– Csinosak a hölgyek, nem igaz, Aglar uram? – kérdezte Kopasz, és megragadta az egyik lány karját, aki az undortól elfintorodott, de a vezér jelenléte miatt nem mert elszaladni. Az egy pillantásra sem méltatta, de átnyúlva széke fölött vasmarokkal ragadta meg az őt tartó kezet, úgy, hogy Kopasz feljajdult fájdalmában és eleresztette.
– Hagyd békén – mordult hűvösen.
– Bocsáss meg – hebegte Kopasz sajgó ujjait markolászva. – Nem tudtam, hogy magadnak akarod.
Bár a lány már elfuthatott volna, még mindig dermedt volt az ijedtségtől, és várta az ítéletet. A csapat vezére mindenben előjogot élvezett, ezzel együtt bárkinek lecsaphatta a fejét, aki ellenállt neki, és sem ő, sem Kopasz nem akartak kockáztatni, de Aglar – mindkettejük meglepetésére – rájuk sem hederített.
– Ki az a férfi? – Hegyes állával felé bökött.
– Valami északi kereskedő, uram – felelte Patkány.
– És mit ad? Jó áru?
– Azt mondják – bólintott Kopasz. – A kishölgynek is adott valamit, ha jól láttam.
Mindenki a lány felé fordult, aki már bánta ostobaságát, hogy nem szökött meg azonnal.
– Adott neked valamit? – dörrent Aglar.
– Nem, uram – dadogta a lány rémülten. – Egy láncot cseréltem vele egy másikra. Idegenektől nem fogadok el semmit.
– Mutasd azt a nyakláncot! – A szolgáló azonnal odaugrott, s a kezébe ejtette a finom holmit. Sokkal kisebb volt, mint a tengeri népek viselt nyakékei, apró szemű és ékkövekkel díszített. Látszott rajta, hogy idegen holmi, de Aglar valahol a cserét is meg tudta érteni. Barátai elé tartotta a tenyerén nyugvó ékszert. – Alig verte át.
– Akkor jó kereskedő – állapította meg Kopasz.
– Mitől jó egy olyan kereskedő, aki nem ver át egy nőt? – vágott vissza Patkány. – Ennek nincs vér a pucájában, én azt mondom.
Mindketten Aglarra néztek, aki még mindig a láncot vizsgálgatta.
– Talán hívjuk ide – szólt hirtelen. Mindannyian megrezzentek, de a nagydarab volt a leggyorsabb, így végül ő indult a másik asztal felé. A vezér addig a lányhoz fordult, aki a közeledő férfit látva halványan elpirult és lesütötte a szemét. Érezte, hogy elönti a düh. Hogy az a…!
– Takarodj innen, büdös szajha! – bömbölte. – Takarodj, mielőtt elbánok veled! – Azzal heves mozdulattal a menekülő szolgáló után hajította a láncot is, ami a falon megpattanva a földre koppant, s a lány még vissza is merészelt fordulni, hogy magához ölelve a holmit végül elhagyja a kocsmát.
– Parancsolj, uram. – A szinte gúnyosan higgadt hang kizökkentette dühéből. Végre közelről is megnézhette magának a sápadt kereskedőt, aki oszlopként emelkedett fölébe. Ültében még nem gondolta volna, hogy ennyire magas, s most ez is bosszantotta. Arcára ennek ellenére széles mosolyt erőltetett, és Patkány székére mutatott.
– Foglalj helyet! – Patkány sértődött képpel pattant fel, de nem szólt semmit. Mindketten leültek. Így már mindjárt jobb. A férfi valóban jóképű volt, a társainál legalábbis jobban festett: ruhája átlagos volt és tiszta, szemei éber kékek, és abban különbözött a legjobban a többiektől, hogy egyáltalán nem tűnt részegnek. – Honnan valósi vagy?
– Tóvárosból, uram – felelte az rezzenéstelen arccal.
– Ilyen messziről jöttél egészen Umbarig?
– Pontosan – bólintott a férfi. – Lopott holmival mégsem kopogtathatok Gondor kapuján.
Az egész alakban volt valami megnyugtatóan természetes: még a kalózok szófordulatait is tökéletesen használta. Látszott, hogy tapasztalt kereskedő, akár átveri a nőket, akár nem – lehet, hogy Tóvárosban egyébiránt is fontosabbnak tartják őket, mint ezen a vidéken.
– Mid van? – kérdezte tőle Aglar, és a férfi feltette az asztalra a bőrtasakot, amivel már korábban is babrált, továbbá övéről leakasztott egy finom kidolgozású tőrt is.
– Ékszereim. És ha megengeded, uram, ezt kifejezetten neked szánom – Azzal beletúrva a zsákba előhalászott egy halkan ketyegő, aranyozott szerkezetet. Aglar csodálkozva vette szemügyre a holmit, amin három mutató helyezkedett el, melyek körbejártak.
– Mi ez?
– Egy óra, uram. Úgy működik, mint a napóra, de sokkal kisebb és magaddal viheted, ahova akarod. Törp holmi – tette hozzá. – Az előző gazdáját harminc éven át szolgálta megállás nélkül.
– Csodálatos – ismerte be Aglar. Biztos volt benne, hogy a kereskedő többet fog kérni érte, mint a csillagok az égen, és bárhogy is töprengett, semmi hasznát nem látta ennek a holminak, ezért elhatározta, hogy lealkudja majd. Végtére is nincs más, aki fizetni tudna érte. És ha nem enged, a körülötte álló, a jelre váró kalózok még jó szolgálatot tehetnek.
– Neked jó áron adom – mondta a férfi, mintha kiolvasta volna belőle a kételyt. – Kétszáz korona értékében.
Kétszáz korona? Aglar majdnem elnevette magát, bár tudta, ez nem célravezető, ha üzletről van szó. Kétszáz koronáért vett magának egy remek tőrt épp a minap, és még könnyen elő tudott volna teremteni annyi pénzt.
– Százhetven – alkudott alá. A társai összenéztek, szinte elnevették magukat.
– Száznyolcvan. – Újabb horkantás, de a férfi elszántnak tűnt.
– Legyen – felelte, és mindketten felálltak, hogy a jó kalózszokáshoz méltón kezet rázzanak az üzlet felett.
A férfi ekkor pillantotta meg a kereskedő balján függő hosszúkardját, ami ugyan egy kocsmában természetes viselet lett volna, mégis volt benne valami roppantul szokatlan. Mivel Aglar semmi anyagi veszteséggel nem számolt eddig, úgy döntött, ravaszul rákérdez, s így talán van ideje elgondolkodni a furcsaságon.
– Mennyi a kardod?
– Az saját holmi. – A kereskedő rácsapott a kard markolatára. – Nem eladó.
– Cserét is vállalok – mosolygott Aglar, és elvette Kopasz kardját, amit a szék lábának támasztott. – Ez egészen biztosan többet ér, és nem maradsz fegyvertelenül.
– Jobban szeretem ezt a kardot. – A férfi arcán halvány mosoly jelent meg, és Aglar kezdte megérteni, mennyi öröm és bánat fűzhette… ahhoz a gondori fegyverhez.
Ez alátámasztotta a feltételezését, melyet azóta igyekezett palástolni, mióta megpillantotta a férfit az ivó másik oldalán. Felsejlett benne egy emlék, mikor Osgiliathban eredeti tulajdonosával harcolt. Az a kard Gondor Helytartójáé, Echtelioné volt, s mint olyat, egészen biztosan nem lophatta el, sőt a Helytartó maga ajándékozhatta neki.
– Legyen. Száznyolcvan korona tehát… – Lassan az erszényébe nyúlt, de keze az övéhez csúszott, s megragadta drága tőre markolatát. Közben tartotta a kémmel a szemkontaktust, aki mit sem sejtve állt előtte, kezét szintén bőrtasakjába mélyesztve, hogy az órát előhúzza.
Villámként csapott előre, de a férfinak olyan reflexei voltak, hogy még meglepődni sem volt ideje, s ő máris leguggolt előre, saját eddig jól rejtegetett kését pedig szívébe döfte. Fájdalom hasított Aglar mellkasába, és utolsó pillantásával még látta, ahogy a körben állók előrántják saját fegyvereiket, majd minden elhomályosult, s teste ernyedten összerogyott.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
