|
27. fejezet
2017.06.11. 22:03
A földön guggolt, s csak egy pillanatnyi ideje maradt a cselekvésre. Kihasználva a körben állók döbbenetét vadul vágott a késsel, és a sovány, patkányképű férfi üvöltve hátratántorodott, kezét vérző oldalára szorítva; azonban az öreg kopasz fickó lényegesen gyorsabbnak mutatkozott társánál. A földre esett fegyveréért nyúlt, melyet már kis híján felemelt, amikor Aragorn balhorga módszeresen eltörte az orrát.
A dúnadán minden izmát megfeszítve nekirugaszkodott, hogy a kettejük közti lyukon az egyik fülkefal felé iramodjon, mielőtt az összes kalóz felfigyel a lármára. Már úgy tűnt, terve sikerül is, mikor valami köpenyénél fogva teljes erejéből visszarántotta. A ruhadarab kemény csatja szinte fulladásig vágódott a torkába, ám szerencséjére az értékesnek tűnő, mégis hamis anyag abban a pillanatban el is szakadt, a nagydarab fickó kezében maradva.
– Gyilkos! – bődült az óriási férfi, és ez éppen elég ürügy volt arra, hogy az egész kocsma kardot rántson. Aragornt nem volt nehéz megtalálni – bárhol is járt életében, a legnagyobb napsütés mellett sem tudta elérni, hogy bőre olyan sötét legyen, mint az umbari népé. Szinte világított a fáklyák fényében, ahogy az asztalok közt rohant. A feje fölött egy lándzsa repült el vészes közelségben és a falba fúródott, a feldúlt kalózok pedig minden irányból közeledtek. A terv nem egészen úgy alakult, mint várta, ezt elismerte, de szorult helyzetében is akadtak még ötletei. Gondolkodás nélkül kihúzta a falból a vaskos lándzsát, majd megpörgetve azt feje fölött több mint tizenöt embert vágott meg és taszított fel, ezzel együtt egy vékony utat tört magának a kijárat felé. Magában megköszönte Gandalfnak, hogy megtanította erre a roppant hasznos fogásra.
Csak mostanra volt lehetősége előrántani kardját, de már azzal a lendülettel védenie is kellett, mivel az egyik, oldalról rárontó harcos hatalmas pallosával sújtott le pengéjére, kis híján feltaszítva őt. Egy ideig egymásnak feszítették fegyverüket, majd Aragorn megpillantva felé rohanó üldözőit egy lökéssel és üvöltéssel véget vetett a párbajnak, egy másik, zömök ellenfeléhez pedig hozzávágott egy széket. Közte és az ajtó között még így is bőven maradt távolság s jó pár vicsorgó ellenfél, ezért futtában az egyik széles asztal oldalába rúgott, mely megadva magát úttorlaszként az üldözők elé borult. Nem tudta, mennyit segíthetett helyzetén, de a szitkozódásból ítélve többen megsérültek, ha mástól nem is, az összetört poharak üvegcserepeibe lépve.
Már csak tíz lépés hiányzott, s előtte négyen-öten épp azon igyekeztek, hogy asztalokkal lezárják és elbarikádozzák az ajtót. Aragornnak fogalma sem volt, hogyan közelítse meg a kijáratot. Aggódva pillantott körbe: mögötte üldözői, előtte a nagy kétszárnyas ajtó és fegyveresek, jobbra vad sereg és mögöttük sikongató felszolgálónők, balra pedig… Az ajtó felőli beugró üresen maradt, s nem volt ott más, csupán egy kis kandalló és egy ablak. Kardja markolatával betörte az üveget, egy újabb határozott mozdulattal pedig letörte a már így is lagymatagon lifegő spalettákat, és már el is tűnt a sötétben.
– Megszökik a féreg!
– Utána! – kurjantotta az egyik férfi, de ugyanúgy, ahogy Aragornt, saját magukat is bezárták, így, mire nagy nehezen átverekedték magukat a kis ablaknyíláson, a kém nyomát se lelték.
Főleg, mert kínosan ügyelt rá, hogy ne maradjanak nyomai. Mint mindig, most is puha léptekkel járt, és mint mindig, most is észrevétlen maradt, amennyiben nem akarta, hogy mások lássák. Egyedül régi kószaköpenyét hiányolta: szakadt és koszos volt ugyan, de kétségkívül jobb szolgálatot tett, mint ezek a vacak, piperkőc holmik, amiket délen viselnek. A vékony posztóöltözet díszes volt, de a hűvös éjszakában semmi meleget és álcát nem nyújtott viselője számára, ami a folyó partján, izzadtan egy kupac halszagú hordó mellett rejtőzve kifejezetten kellemetlen volt. Tudta, a feladatát nem teljesítette megfelelően, hiszen inkognitóban kellett volna maradnia – most mégsem tehetett egyebet, mint várt.
A felszolgálólányon gondolkodott, akivel néhány órája beszélgetett. Ez a kedves emlék átmelengette szívét. Nagyon remélte, hogy a környéken rejtőzik, és a kalózok nem találják meg. Ugyan ő nem volt kém, de, mint Aragorn megtudta tőle, gondori, akinek a szüleit évekkel ezelőtt meggyilkolták, a lányt magát pedig elhurcolták. Nem mert sokat mesélni, még saját nevét is félt elárulni, de beismerte, hogy épp elég fájdalmat állt ki, s minden vágya, hogy visszatérhessen Minas Tirithbe. Aragorn az őszinteségéért saját maga is elárulta neki ittlétének okát, s azt, hogy ő képes megszöktetni, zálogul pedig egy gondori ékszert adott neki, melyet magától Echteliontól kapott, s amit ha felmutat, befogadják majd Minas Tirithben.
– Hamarosan hajók jönnek a városba és elviszik a foglyokat, vagy előbb, vagy utóbb – súgta neki a gondoriak nyelvén. A lány szeme felragyogott a boldogságtól. De azt maga sem tudta, megvárja-e majd a hajókat, vagy egyedül indul útnak. Mivel nő volt, előbbi tűnt valószínűbbnek: asszonyok nem járhatják az utcákat késő este, hacsak nem…
Aragornnak már nem először fordult fel a gyomra. Ennyi erkölcstelenséget egy helyen még nem látott, mint Umbarban. Tünde neveltetése rányomta bélyegét az értékítéletére. Ritkán került sor arra, hogy embert ölt volna, de most nem bánta verekedése sérültjeit, sőt a gondolattól keze ökölbe szorult a kard markolatján. Az még hagyján, hogy az a pipogya alak királynak hitte magát a szép vagyona és hatalma miatt, de az, hogy előszeretettel nőket bántalmazzon, azért túlment minden határon. Hányingeréhez elég volt csak a történetekre gondolnia, amiket róla hallott, s amik valóban megtörténtek: tudta abból, ahogy a gondori lány szemében mély szomorúság és fájdalom csillogott.
Gondolatmenetéből a tőle arasznyi távolságban elrohanó sötét alak zökkentette ki, aki a hordók közt, a fal árnyékában rejtőző kémről tudomást sem vett. Aragorn majdnem elnevette magát a helyzet komikussága miatt. Egy hete élt a kalózok társaságában, de azóta sem tudta megítélni, rendkívül tehetségesek vagy ostobák-e. Elnézve már nagyjából harminc perce elhúzódó keresését most inkább az utóbbira voksolt volna.
De hol vannak a Hattyúk?
Hattyúknak nevezték (ahogy a tervet magát is) Gondor kisebb katonai hajóit, melyek az éjszaka leple alatt érkeznek majd a városba, alig éjfél után. Mivel éjfél azonban már alaposan elmúlt, Aragorn attól tartott, hogy a flotta valamiféle akadályba ütközött. Egy nagyobb támadást a kis matrózcsapat nemigen tudott volna visszaverni, és meg is egyeztek, hogy ha erre kerülne sor, mindenképpen visszafordulnak majd. Ám akkor is követet kellett volna küldeniük vezérük számára, ami nem történt meg – és minden valószínűség szerint nem is fog, mivel egy lélek sem keresné őt a hordók mögött, ahova kudarcba fulladt akciója miatt került. Aragorn kelletlenül pattant fel: valamiféle megoldást kellett találnia.
Kilépett a ház árnyékából, s kihúzta magát. A csillagok fénye hideg táncot járt kardja lapján, és hála nekik, nem volt olyan sötét zug, amely meglepetést tartogathatott a számára. Szerencséjére, ugyanis valaki biztosan éppen arra várt, hogy lopva támadhasson. Láthatóan megviselte, hogy Aragorn tud jelenlétéről, idegesen mocorgott. A dúnadán megtorpant, és gúnyosan jegyezte meg:
– Tudom, hogy ott vagy.
– Kérlek, ne… – hallatszott egy vékony, könyörgő hang, majd meglepetésében elcsuklott. – Te vagy az?
– Én – felelte a férfi. Azonnal felismerte a leány hangját, akivel a kocsmában találkozott. Az árny megkönnyebbülten fedte fel magát a csillagfényben, Aragorn pedig odalépett hozzá.
– Hajókat ígértél, de nem jöttek el – mondta a férfinak csalódottan.
– Nem ígértem semmit. Megsérültél? – kérdezte ő aggódva, a lány ugyanis oldalát szorította. Elhúzódott a mozdulatától.
– Nem – mondta halkan. – Hagyj békén!
Aragorn eltöprengve tekintett körül, s amennyire tudta, végigpásztázta a folyót. Sokáig egyenesen futott, mielőtt beleveszett a tengerbe. Ha jönnének, a fehér hajók már ragyognának a csillagfényben, biztosan észrevenné őket. Felsóhajtott.
– Ha a hajók nem jönnek, mi fogunk menni – mondta eltökélten. – Csak bízz bennem!
Kezét a lány felé nyújtotta, aki egy kis ideig habozott, de bármennyire is nehezére esett, végül mégis megragadta. A férfi felhúzta a földről, és az éj sötétjébe burkolózva nekivágtak Umbar keskeny utcáinak.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
