28. fejezet
2017.06.11. 22:04
A fiatal lány sokkal ügyetlenebbül mozgott a sötétben, mint ahogy Aragorn számított rá. A pánik lendülete vitte magával, valahányszor csak át kellett vágniuk egy, a holdfénytől megvilágított téren, ahelyett, hogy fedezékről fedezékre lopózott volna, ahogy a férfi helyesebbnek látta.
Egyszer már a lelepleződésüket kockáztatta, mikor majdnem kiugrott egy felfegyverzett banda elé, akik csámpás lépésekkel menetelve vágtak át a téren, pontosan őket keresve. Aragorn az utolsó pillanatban kapott a derekáért, és rántotta vissza nem túl szelíden a nőt. Az, mintha ráébredt volna ostobaságára, meg se mert moccanni addig, amíg a harcosok elvonultak. Ekkor a férfi halkan megszólalt:
– Maradj mögöttem, és tedd, amit mondok!
– Jó –mordult dacosan a lány. Azonban nem ment vele sokra: Aragorn megcsóválta a fejét, és nem szólt semmit. Engedelmesen odébb lépett, utat engedve neki.
Aragorn óvatosan kukkantott ki a sikátorból. Kereszteződéshez értek: egy szélesebb út szelte át a part felől érkező keskeny utcácskát, fölötte pedig ragyogott a hold. Az egész környék csendes és néptelen volt, még a nemrég elvonuló katonák lépéseit sem lehetett hallani; ezt Aragorn nagyon különösnek találta, mivel a nehéz csizmák toppanásait még messziről is jól hallhatta volna.
– Gadas – mondta magának, már-már megszokásból. Mert megszokta a csapdákat: eddigi élete során minduntalan beléjük botlott, de még sosem kerítették kézre; most se fogják. Jól ismerte a levegőben terjedő feszültséget: olyan volt, mint a füst a magányos éjszakában, fenyegető volt, de egyben le is leplezte a fenyegetést. Valahol csak azt várják, hogy felbukkanjanak, és megtámadják őket. A kérdés egyedül az volt, pontosan hol vannak a katonák. Valószínűleg ugyanúgy elrejtőzhettek, ahogy ők is tették.
– Mi az? – lehelte a fülébe a lány, miközben Aragorn tekintetével a lehetséges zugokat pásztázta. A hátuk mögött egészen biztosan nem volt semmi, és ez megnyugtatta, ám velük szemben is sötétség honolt, és a holddal megvilágított utcát tagoló beszögellések is gyanúsak voltak a számára.
– Lesben állnak – mondta.
– Téged keresnek?
– Biztosan.
Aragorn képtelen volt reagálni, a lány ugyanis ebben a pillanatban kilépett a fényre. Most nem érte el, hogy utána kapjon, és valami azt súgta, nem is kell megtennie, ugyanis az egész viselkedésében volt valami roppant természetes. Az esetlen, kissé piszkos felszolgálólány pont olyan elesetten és tanácstalanul bandukolt a sötét utcán, mint aki tart ugyan tőle, hogy megtámadják, ugyanakkor ő maga sem tudja, hová készül. Aragorn megértette a tervet: el akarja róla, mint körözött személyről terelni a figyelmet.
Egy részeges, erőszaktól túlfűtött kalózokkal teli helyen természetesen bevált. Ahogy kilépett az útra, valaki az egyik sikátorban megmoccant, és szintén felfedte őt a fény: keménykötésű férfi volt, arcán bamba csodálkozással, ahogy a csinos nőt meglátta. Aragorn azonnal felismerte benne Aglar hűbéresét, a nagydarab férfit, aki miatt még mindig fájdalmat érzett ádámcsutkája tájékán, ahogy letépte róla köpenyét.
– Szervusz, szépségem – köszönt neki mézesmázos hangon. A lány felpillantott, de nem válaszolt, hanem az utca vége felé iramodott, ám a férfi elé állt, és erősen megragadta a karját.
– Kérlek, eressz el – könyörgött, mire az hangos nevetésben tört ki. Elfojtott röhögés csapott fel a sikátorban is, nagyjából hárman-négyen lehettek. Aragorn máshonnan egyelőre nem hallott hangokat, mindeközben pedig pattanásig feszült idegekkel ügyelt, nehogy társának valami baja essen.
– Miért, hová sietsz? – érdeklődött a kalóz kíváncsian.
– Haza.
– Vannak barátaim, akik jobban élveznék a társaságod. – Azzal magához rántotta a reszkető lányt, aki azzal a lendülettel ágyékon rúgta. A férfi szinte meglepetten engedte el a karját, ő pedig kihasználva az alkalmat futásnak eredt.
– Nem úszod meg ennyivel – bődült a nagydarab, és minden fájdalom nélkül máris utánaeredt. Erre a váratlan fordulatra sem ő, sem Aragorn számított. Meglepetésében a lány felsikoltott, ám a férfi azonnal ott termett mellette, s egy nála még enyhének mondható mozdulattal a földre lökte őt.
– Gyertek csak, fiúk – mondta vidáman, mintha csak az ivóverseny nyereményén osztozkodna, és önzetlenül tett hátra néhány lépést. Az utca rejtekeiből tíz katona bukkant elő, mind részegek ahhoz, hogy egyáltalán fegyverüket előhúzzák. Aragorn nem is próbált elgondolkodni azon, aminek az előbb tanúja volt, jobbnak látta azonnal cselekedni. Egy macska gyorsaságával és ügyességével surrant végig az úton, s a nagydarab ütődött férfi (aki érdekes módon csak szemtanúja, nem pedig részese akart lenni ennek a kellőképpen szaftos esti kalandnak) szinte tudomást se vett róla. Először annak a kalóznak a fejét csapta le, aki a leginkább közel járt hozzá, hogy megérintse a földön fekvő hölgyet, majd a többi, felé rohanó banditával érkezésük sorrendjében végzett. Szinte megnyugvás volt számára a kocsmához képest nyílt téren hadakozni. A szépséghiba egyedül vezérük, az utolsóként odaérő, óriás férfi volt.
– Vigyázz! – sikoltotta a lány, bár nem volt miért: a férfi a holdat is kitakarta nagy, hájas fejével; nem volt nehéz észrevenni. Annál nehezebb lesz legyőzni – gondolta Aragorn, elnézve roppant pallosát, amit gyorsan lengetve emelt fölé. A dúnadán nem tudott mást tenni, mint kitérni hatalmas csapása elől, ami hasadékot vágott a poros földbe, és újra felé lendült. Ezúttal lehajolt, egy hajtincse viszont szomorúan hullott utána a földre. Lomhábbnak hitte a behemótot, de már így is komoly hátránnyal kellett számolnia. Elméje vadul zakatolt, újabb és újabb megoldásokat keresve a reménytelen helyzetre.
– Ezt Aglarért, te gyilkos! – üvöltötte a kalóz, aki már úgy érezte, ez a kegyelemdöfés lesz. Tévedett: Aragorn felfogta kardjával a csapását, bár kétségkívül beleroppant a válla. Vad tusába kezdtek, s hevesen támadta az umbarit, nehogy lehetősége legyen egy újabb erős ütést mérni rá, mert tartott tőle, hogy karja már nem bírná elviselni. A gondori és umbari kard szikrát szórva csattogott.
– Pusztulj meg!
– Inkább halok meg férfiként, mint anélkül – jegyezte meg Aragorn gúnyosan, és remélte, nem látszik, hogy csak azért nem üvöltött vissza, mert már az ötödik csapás után úgy elfáradt, hogy az ájulás kerülgette. Nem volt szerencsés megjegyzés, mert ezzel még jobban felbőszítette ellenfelét, akit – nyilván – kellemetlenül érintett a sértés. De már nem volt idő ezen tanakodni: a kard újra csapott, és ezúttal már nem tudott védeni, kettejük pengéje egymásnak feszült. A dúnadán vicsorgott, de egész testét beleadva sem volt esélye visszanyomni a hatalmas kardot.
– Fuss! – kiáltott a lánynak, de ahogy hátrapillantott, már nem látott ott senkit. Hová lett? Egyszerre rohanta meg az aggodalom és a gyanakvás, de egyik sem adott rá választ, mitévő legyen. Utolsó ötletével hátraugrott és kitért az óriás pallosa elől, de az számított rá, így utána vágott. Bal karján felhasadt ruhája alatt meleg vér ömlött végig, s tudatáig csak néhány másodperc múlva ért el az eszeveszett fájdalom, ami a húsába vágó pengével járt együtt.
Üvöltése mintha egy oroszláné lett volna, minden bizonnyal az egész város visszhangozta, de már egyáltalán nem érdekelte. Karja elvesztésétől sem félve újra megragadta kardját (a pengén eközben patakokban csorgott a vér), és az eddigieknél ezerszer vadabb rohamot indított az umbari ellen. Gyors vágásait és kitéréseit egy tünde is elirigyelhette volna abban a pillanatban, s bizony nem egyszer sikerült megsebeznie szívós ellenfelét.
– Gondorért! – üvöltötte torka szakadtából, s mintha ez adott volna erőt utolsó mozdulatához, a férfi szívébe döfte kardját. Egyszerre zuhantak a földre, ám míg ő hanyatt, kiállhatatlan ellenfele hasra borult. Az utolsó gondolat, az utolsó világból felfogott részlet számára a különös visszhang volt, ami kiáltását egészen más hangon harsogta.
Gondorért… Gondorért…
Bár már nem értette a szót, nagyon vágyott megismételni, mégsem tudta kinyitni a száját: ereje fogytával minden elsötétült körülötte.
|