|
29. fejezet
2017.06.11. 22:05
Az első, amit megérzett, az alatta lévő kemény föld: ekkor ébredt tudatára annak, hogy fekszik valahol. A szemét még nem volt képes kinyitni, sőt nem is akarta, mert a második érzetének oka egy kéz volt, ami meglepően gyengéden érintette meg a karját. Selymes volt, kicsi és puha hosszú ujjakkal – egy női kéz.
– Arwen – nyögte megkönnyebbülve. Furcsa volt hallania saját hangját: erőtlen és a szokottnál érzelemmel telibb. Nem szabad ennyire őszintének lennie, mert megtudják a titkát. Elszorult a torka a félelemtől. Mi van, ha rájönnek? Jól ismert gondolatai zakatolni kezdtek fejében.
– Semmi baj – mondta egy vékony hang, majd köhögött egyet. Arwen nem ilyen, és a tündék különben sem köhögnek. Aragorn fészkelődni kezdett, de ahogy lélegzetet vett, hogy elutasítsa az ismeretlen kedvességét, füstszag ütötte meg az orrát, és végigmart torkán. Ő sem bírt elfojtani egy köhögést. Kinyitotta a szemét: a csillagok teljes pompájukban ragyogtak a sikátor falai fölött, ahol feküdt. Fel akarta emelni a fejét, de nyakába, vállába és karjába rettenetes fájdalom nyilallott, így sziszegve visszahanyatlott. Ettől valahogy kitisztultak a gondolatai. A nő egy zsákot gyűrt a feje alá, hogy jobban lásson.
– Kérlek, maradj nyugton – tette hozzá. Aragorn immár felismerte: a kocsmában szolgáló lány volt az, akit megmenekített a bajból, és aki valahogy eltűnt…
– Hová tűntél? – kérdezte. Ájult már el, de bosszantotta, ha nem tudta meg, mi történt, míg nem volt magánál. Ugyanekkor hallotta meg a kiáltásokat, a menetelő léptek zaját a sikátoron túl. – Fuss el! – mondta hirtelen, ép karjával messzire mutatva. A lány nem moccant, csodálkozva nézett hátra, majd mosolyogva hajolt fölé.
– Ők Gondor katonái, nem bántanak minket – felelte, és valóban: a holdfényben ragyogó páncélos katonák futottak el mellettük, egyelőre ügyet sem vetve rájuk. Valószínűleg a kalózokkal harcoltak.
– Hát eljöttek – mondta megkönnyebbülten. – Tudtam, hogy eljönnek.
– Én figyelmeztettem őket – mondta a lány.
– Tessék?
– Amikor harcoltál, elfutottam segítségért, mert láttam a közeledő hajókat. Azt mondták, maradjak itt és ápoljalak téged, Thorongil uram.
Aragorn egy szót sem tudott szólni, döbbenten meredt a lányra, aki nem lehetett még húsz esztendős, és mégis ilyen bátor tettekre vállalkozott. Nem talált rá szavakat, hogyan tudná megköszönni, vagy hogyan tudná őt dicséretben részesíteni. Ám az még jobban szöget ütött fejében, hogy megtudta igazi nevét.
– Mondd, téged hogy hívnak? – kérdezte a hölgytől. Az ráemelte kék szemeit, és kissé szomorúan mondta:
– Ioreth.
– Gyönyörű név.
A lány csöndben maradt, tovább kötözte karját. Aragorn rájött, hogy előző életéről kérdezni nem túl szerencsés dolog, hiszen sorsa nem túl vidám történet. Úgy döntött, inkább sérüléséről beszél vele, hiszen Ioreth láthatóan remek gyógyító volt.
– Megmarad? – kérdezte komolyan.
– Még sokáig látszani fog a heg.
– Én a karomról beszélek.
– Természetesen – mondta neki Ioreth. – Egy hőst nem könnyű elpusztítani. Alaposan elbántál azzal a férfival.
– Ismertem olyat, aki majdnem elvesztette a karját – Aragorn Elrondra gondolt, valahányszor gyerekkorában a hős szót említették, s természetes volt számára, hogy ő közelébe se érhet annak, amit a tünde úr véghezvitt életében. Az emlékeken elmosolyodott. – Mégis megmaradt neki. De ő tünde volt.
Ioreth csodálkozó arcából arra következtetett, hogy többet mondott a kelleténél.
– Te ismersz tündéket? – kérdezte a lány, majd közelebb húzódott, mintha esti mesét hallgatna. – Tényleg olyan szépek, mint a mesékben?
Aragorn Arwenre gondolt, gyönyörű hajára, kék szemeire. Szinte látta maga előtt az arcát, a mosolyát.
– Szebbek.
Ioreth mosolygott.
– Ki az az Arwen?
– Hogyan? – Aragorn majdnem csuklott egyet. Olvas a gondolataiban?
– Mikor felébredtél, ezt mondtad. Sőt, még álmodban is említetted – mosolygott.
– Ő… – Aragorn habozott. Megígérte, hogy előző életét hátrahagyja, amíg Gondorban tölti az idejét, hiszen így egyszerűbb lesz Thorongilként élnie. Persze sokat gondolt Arwenre, de beszélni róla nem lett volna hajlandó egy idegen előtt. Viszont nyilvánvaló volt számára, hogy a lány sejt valamit, ezért végül beismerte: – a kedvesem.
Ioreth még mindig mosolygott, de mikor Aragorn kimondta a szót, egy pillanat erejéig halvány csillanást látott a szemében, amit nem tudott megmagyarázni. Úgy érezte, rosszul tette, hogy bevallotta, és mégis jól, mert a lány ugyanúgy őszinte volt vele. Most mindketten hallgattak. Karja körül a megcsomózott kötés eközben elkészült.
– Menjünk – mondta, és mielőtt a lány bármit szólhatott volna, sziszegve feltápászkodott. Ioreth rémülten kapott a karja után, amit a jobbjával tartott meg.
– Nem kelhetsz fel!
– Kösd fel, kérlek – mondta Aragorn. Egyáltalán nem érezte karja izmait, s ha nem tartotta volna, esetlenül fityegett volna mellette. A lány, bár féltette őt, olyan méltóságot és fenséget látott benne, hogy azonnal teljesítette kérését. Aragorn kihúzta magát: immár újra Thorongil volt, a Kalózok Veszedelme, Gondor Kapitánya, a Hattyúk Vezére. Egy kézzel eltette a földön heverő kardját, és egy hosszúkést húzott elő az övéből, amit még az ikrektől kapott. A penge nagyon könnyű volt és éles, remek ahhoz, hogy fél kézzel forgassa. Mindenre elszántan lépett ki a kapualjból, jobbra fordulva pedig egy teret látott. Rezzenéstelen arccal lépte át a behemót férfit, aki megsebezte, és arra indult, figyelmeztetve a lányt, hogy maradjon mögötte.
Már értette, miért az egyre jobban terjedő füstszag: a tér lángokban állt, s a vörös fényben gondori és umbari harcosok vagdalkoztak hevesen. Tekintetével a seregvezérüket, Gwindort kereste, barátját, akivel együtt szervezték meg a rajtaütést. Rajtaütés – éppen ez az, nem lett volna szabad nyílt csatába bocsátkozni. Iszonyodva nézte a sok gondori holttestet, és tudta, lesznek még, hiszen a kalózok ezerszám vonultak a kikötő felől. Csak a foglyokat kell épségben kimenteniük.
– Hol vannak a foglyok? – kérdezte Ioreth-től kiabálva a csata zajában.
– Azt mondták, az északi kikötőbe viszik őket – felelte ő. Aragorn intett neki, mire futásnak eredtek át a téren.
– Vissza! Mindenki! Vissza! – üvöltötte. Ahogy a kalózok észrevették őt, azonnal nyílzáporba került. A középen álló szobor mögé húzta a lányt, és intett a csodálkozva körülkémlelő gondoriaknak észak felé. Azok biccentve figyelmeztetést adtak le a többieknek, de még így is sebesen forgatták a kardot, lőtték a nyilat. Aragorn csak reménykedni tudott benne, hogy a foglyok jó részét már elvitték, és a kalózsereg nem fogja őket a víz és a fegyverek közé szorítani, miközben újra futásnak eredt.
Gyomra görcsbe rándult, amikor csak néhány megtelt fehér hajót látott elvonulni, s még emberek százai üldögéltek a csónakokban a kikötő szélén.
– Ezt nem hiszem el… Mi ez itt? – kérdezte felháborodva.
– Uram, nincs elég evezős – kiáltotta az egyik hajós, aki éppen most terelte ladikjukat a nyílt vízre.
– Gondor népe vagytok, tudtok ti evezni – felelt indulatosan Aragorn, és egy evezőt dobott az egyik elindulni készülő, ám segítség nélkül maradt, rabokkal teli csónakba. A válasz méltatlankodó kiabálás volt, de szerencsére akadt egy börtönjárt katona, aki tudta, hogy működik az eszköz, és a kis csónak lassan elvált a parttól. Csakhamar a többiek is elindultak, a vízbe eltévedt nyílvesszők potyogtak.
– Ioreth, ülj be ide – mondta Aragorn, és az egyik csónakba segítette a lányt.
– Biztosan nincs már rám szükség? – kérdezte ő, aggódva pillantva a férfi rossz karjára.
– Egészen biztos – bólintott Aragorn. – Gondorban találkozunk.
– Adja az ég.
A csónak elindult szépen, lassan, de Ioreth még sokáig nézte a parton álló, szálfaegyenes alakot, ahogy sérülése mellett is méltóságteljesen kémlelte a messzeséget.
Adja az ég…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
