|
30. fejezet
2017.06.11. 22:07
A hattyú alakú csónak csendben szelte a fekete vizet, száz másik társával egyetemben. Körben mindenhol vacogó, alulöltözött és lehetőség szerint pokrócokba burkolózó emberek ültek. Ioreth nem fázott, mert testük melege is éppen elég volt számára, hogy a hűvös éjszaka meg ne csípje őt. Sokkal inkább kimerültnek érezte magát, pedig egy talpalatnyi helye sem volt, hogy elfeküdjön. Amúgy is félő volt, hogy a vízbe borul.
Csónakjában egy fiatal fiú evezett, akinek nadrágja alól kikandikált falába. A katonák beszélték rá, hogy tartson a menekülőkkel, főleg nőkkel és gyerekekkel, mert nem tudta volna védeni a kikötőt. Egész jól húzta az evezőt az árnak fölfelé már jó hat órája, és azóta sem kérte senkitől, hogy váltsa fel. De sajnos az Anduint még el se érték, rettenetesen lassúak voltak.
– Álmos vagyok – fakadt ki egy nő.
– Én meg éhes – tette hozzá egy öregember.
– Pelargirnál megpihenhetünk – mutatott előre a falábú fiú.
– Én már látom, már látom a világítótornyot! – kiabálta egy szőke kisfiú. Öt órája is ezt mondta, újra és újra ismételgetve, és akkor még volt, aki hitt neki. Most már mindenki csak fáradtan meredt maga elé.
– Sosem érünk oda. Kössünk ki valahol!
– Először elérjük a folyó torkolatát, ott már gondori földet taposhatunk.
– És? Ott ugyanúgy senkiházi jöttmentek vagyunk, mint ott, ahonnét jöttünk.
Ioreth fejében összefolytak a gondolatok, melyek leginkább Thorongilig terjedtek. Egész idő alatt azon gondolkodott, mi történhetett a férfival, és vajon sikerül-e megmaradt embereivel visszatérnie Gondorba. Annyi regét hallott már róla, amit az umbariak is csak félve meséltek egymásnak. Tudta, ha valakit, őt szívesen követné akár a halálba is, bár tisztában volt vele, hogy nőként ez semmit sem jelentett volna. Hacsak nem…
Hirtelen a flotta megállt, és bukdácsolt a tenger hullámain.
– Mi az? – kérdezte egy idős nő halkan, de a hangok árulkodóak voltak. Csattanásokat, üvöltést és segélykiáltásokat hozott a víz, és a hajnalodó égen hirtelen ki lehetett venni a hatalmas fekete árbocokat is.
– KALÓZOK! – üvöltötték előrébb, a csónakokban pedig kisebb pánik tört ki. Ioreth rögtön hátrafordult, s látta, hogy alattomban körülvették őket: már csak néhány hattyú választotta el őket a robosztus hajótól, mely a széltől felkorbácsolva hevesen indult meg feléjük, hogy kettéroppantsa a flottát. Sokan az úszást választották, bár a partot nem lehetett kivenni, s néhányan még hevesebben kezdtek előre evezni. Ám bármivel is próbálkoztak, az egész hajszának nem volt semmi értelme.
– Elvesztünk – súgta Ioreth halkan.
– Nyilakat kilőni! – csendült a kiáltás, s halálos ítéletüket a sötét víz szomorúan visszhangozta. Ioreth lehunyta a szemét, egy könnycsepp gördült le arcán. Hát így kell meghalnia: soha többé nem láthatja meg hazája partjait. Minden remény és igyekezet hiábavalónak bizonyult.
Azonban a vég őt és utastársait is elkerülte. A hang, bár számukra ismeretlen volt, nem a kalózhajókról származott. Ioreth először a közelítő hajó fájának kopogására lett figyelmes, ahogy az elvétett nyílvesszők az oldalába fúródtak, ezt pedig a kalózok káromkodással kísért halálhörgése követte. Ahogy kinyitotta szemét, a hajnali félhomályban valami egészen furcsa dologra lett figyelmes: úgy tűnt, mintha az egyik hajó megcsáklyázta volna a másikat. A csónakban először senki sem akart hinni a szemének, míg a kisfiú boldogan nem kiáltott:
– Gondorért!
Vékony hangját mély kürt ismerős dallama, egy új jövő reménye követte. Ioreth és a többiek a döbbenettől eltátották szájukat, ahogy a sötét kalózlobogót a gondori címer váltotta fel. A mellette ülő idős hölgy felzokogott.
– Köszönjük, Echtelion uram, köszönjük!
– Megmentenek minket! Nézzétek!
A kalózok sorra hullottak a vízbe, a hevesen küzdő gondoriak egyre több hajót hódítottak el ellenfeleiktől. Addigra a felhőtlen öröm mámorában a csónakokban lévők együttesen skandálták:
– Gondorért! Gondorért! Gondorért!
Ha szárazon lettek volna, dörgő hangjuk megremegtette volna talpuk alatt a földet, s mindez már éppen elég volt az umbariaknak, hogy inába szálljon a bátorságuk. Kettő kalózhajó megfordult, megfutamodni készült, de a főhajó utánuk indult, s csakhamar a tengerbe szórta őket. Ioreth megfeledkezett fáradtságáról és éhségéről, talpra ugrott, és újult erővel üvöltötte:
– Éljen Thorongil!
A skandálás megváltozott, s addig kitartott, míg a hatalmas hajó óvatosan a kis csónakok közé navigált. A ledobott kötéllétrán aztán felkapaszkodhattak a kapitányi hajóra, s akkora volt az öröm, hogy az emberek szinte lökdösődtek, hogy az elsők közt léphessenek segítőjük elé.
– Éljen Thorongil! Éljen Thorongil!
Mikor Ioreth lábát átvetette a korláton, mosolyogva fedezte fel a fedélzeten megmentőjét. A kapitány hasonlóan megviselt állapotban volt, mint eddig, bár még néhány sebhellyel gazdagodott – minden bizonnyal a lány és a katonák külön kérése ellenére továbbra is kivette a részét a harcokból. Ép kezét most a kormányon tartotta, s mivel nem volt arra más, Ioreth arra következtetett, hogy ő maga vezethette a hajót. Most alig látszott ki a hajbókoló, áldást osztó vagy vele kezet rázni akaró tömegből, de a gesztust szerényen és kissé fáradtan mosolyogva viszonozta. Mikor Ioreth odalépett hozzá, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőle.
– Már azt hittem, nem tudom majd betartani az ígéretem.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
