|
31. fejezet
2017.06.11. 22:08
Pelargir egyike volt a leggyönyörűbb gondori városoknak – volt benne valami a régi dúnadán királyok méltóságából, a jóból, nem pedig abból a borzalomból, amivé Númenorban sokan váltak. A tiszta homokkal és kagylókkal borított partok, a hófehér öblök, a csatornákkal szabdalt monumentális város képe tiszteletet ébresztett az emberekben, ahogy partjait megközelítették.
Ez azonban nem volt kölcsönös. A város ura, egyike a kereskedelemtől meglehetősen gazdag és pénzét kifejezetten féltő tartományuraknak, a középen álló hatalmas világítótoronyban saját maga vette szemügyre a közeledő flottát, s meggyőződése volt, hogy a kalózhajókon lengedező gondori zászlók csupán figyelemelterelésre szolgálnak, és a kalózok újabb, egy kifejezetten ostoba betörési kísérletével van dolga. Tanácsot kért, parancsot osztott és összetrombitálta egész hadiflottáját, akik az Anduin torkolatának kapujában megindultak, mozgó sorfalat állva az érkező hősök előtt.
– Mi ez az egész? – kérdezte Gwindor, aki a főhajó orrában üldögélt, és éppen dohánnyal töltötte meg pipáját. Kora hajnal óta volt őrségben, de ilyenkor sem csalt a szeme. Thorongil azonnal felpattant hangjára – ő is a fedélzeten tért nyugovóra, mivel a hajótestet elfoglalták a menekültek. Most leült barátja mellé, hunyorogva pásztázva a felkelő nap sugaraitól vakítóan ragyogó vízben a hajókat.
– Ezek Pelargir hajói – mondta nyugodtan, felismerve címerüket.
– Azt hiszed, még nem láttam Pelargir címerét? – morogta Gwindor. – Láttam. És látom is. Nem az a baj, tudod, rosszat sejtek.
– Már megint? – kérdezte Aragorn halvány mosollyal arcán. Az ifjú flottavezér szeretett a megérzéseire hagyatkozni. Hagyta, hogy Gwindor maga tapasztaljon, sőt feletteseként gyakran tette őt próbára. Kérdőn, türelmesen pillantott rá.
– Ez más. Ezek a hajók… Túl közel állnak egymáshoz.
– Tehát?
– Tehát nem fogadóbizottságról van szó – felelte Gwindor meggyőződéssel. – Ismerem ezt a formációt, tanultam róla. Ezek úgy gondolják, nem barátkozni jöttünk, de még csak nem is egy jó üveg borért.
Vágott az esze, mint a borotva. Aragorn hallgatott, várta a végkonklúziót. Gwindor kissé feszengett, amiért gyors és felelősségteljes döntést vár tőle, bár minden erejével leplezni próbálta bizonytalanságát. Flegmán beleszippantott pipájába, és megjegyezte:
– Valakinek beszélnie kéne velük. Egy követnek. Nekünk pedig nem ártana lassítanunk, hogy ne taroljuk le a követet és egyben ne ússzunk a karjaik közé.
– Pompás ötlet – felelte Aragorn mosolyogva. Ő már korábban erre jutott, és el is tervezte, hogyan teszi meg. Felpattant ültéből, és egy csónakot kért. Gwindor csodálkozva bámult rá.
– Mit művelsz? Én vagyok a flotta vezetője.
– Te vagy – bólintott a kapitány, és megragadta kis zsáknyi holmiját, magasról a csónakba hajítva azt. – A népnek szüksége van rád, így biztonságos. – Majd közelebb hajolt és állával a lefelé vezető lépcső felé bökve halkan mondta: – Nem kell a feltűnés, még pánikba esnének. – Majd a kötélhágcsóhoz ugrott és ügyesen leereszkedett a mélybe.
– De rád is szükségük van – kiáltotta vissza a fiatal férfi, és még üvöltött valami egyebet is Aragorn sérült karjával kapcsolatban, amire már oda sem figyelt. Megkért egy másik őrt, aki szintén ébren volt, hogy segítsen neki, egyedül ugyanis nem tudta húzni az evezőt, a folyóvízen felverekedni magukat pedig nem volt egyszerű kihívás. A flotta eközben lassított, s a harc szabályainak megfelelően az ellentétes hajóhad is követte példáját. Valószínűleg észrevették a közeledő követet, bár tény, hogy Aragorn nem haladt túl gyorsan, három kéz nehezen bírt az erős sodrással, ezért a part mentén kellett folytatniuk útjukat.
Egészen izzadtak voltak, mikor a főhajóról ledobott kötéllétrán felkapaszkodtak, de ezt már Thorongil jó jelnek érezte. Ahogy a fedélzetre léptek, katonák vették körül őket, s a sérült kapitányt meglátva azonnal hátraléptek, utat engedve Pelargir hadvezérének kabinja felé. Ott Aragornnak végre volt lehetősége megmagyarázni, mit keresnek a fekete hajók a városuk alatt, ám csak azután engedték őket tovább, hogy bevallotta, ki is ő valójában. Ekkor a harctól rettegő tanácsos megparancsolta, hogy térjenek vissza.
Mikor minden széles fekete hajót sikerült a szűk vízi utakon a helyére kormányozni, a város ura személyesen köszöntötte Aragornt, és a kiszálló menekültek tömegében erősen kezet fogott vele. Bármennyire is titkolni akarta, elterjedt a hajóhad híre: azt beszélték, hogy azóta senki nem mert ellentmondani Gondor nemes kapitányának. Pelargirban hatalmas volt az öröm, mindenki a Thorongil nevet kántálta, este pedig nagy eszem-iszom zajlott minden fogadóban és a főúr erődjében is.
Aragorn mindegyikre hivatalos volt, mégsem ment el egyikre sem. A kikötött kalózhajón üldögélt, és még Gwindor noszogatására sem hagyta azt el, mikor a katonák rendbe szedve magukat elhagyták a fedélzetet.
– Nem tudom, mi bajod van – mutatott Gwindor vigyorogva a legközelebbi kocsmára. A legjobb ruháját vette föl, és mérföldekről érezni lehetett rajta a pacsulit. – Ha nem akarsz a nemesi pereputtyal tartani, azt még megértem, mert sosem volt a te világod. De Thorongil, itt nők vannak! Olyan szép nők, amilyenekhez foghatót még sosem láttál!
Aragorn mosolygott barátja őszinteségén. Gwindor nagy nőcsábász hírében állott, és igazán vidám (és iszákos) társaságot tudott maga köré gyűjteni, ha a becserkészésükről volt szó. Amikor megrázta a fejét, Gwindor a remek lehetőség visszautasítását feddhetetlen modorának tulajdonította, de sosem kötötte az orrára, hogy más oka is van rá.
– És mi van a borokkal? Legalább azt kóstold meg!
– Rendben, küldj nekem egy palackkal – bólintott Aragorn. Gwindor szinte elismeréssel veregette vállon, majd átugrott a kalózhajó korlátján, és nevetve eltűnt az utcákon hömpölygő tömegben.
Először csak megbámulták a hajó orrában a rongyos pokrócba csavart, fáradt alakot, majd az emberek száma apadt, s aki arra járt, már egyáltalán nem vett tudomást róla. Végre egyedül volt a gondolataival.
Negyed óra sem telt el, és Gwindor pazar vacsorát küldött neki levessel, halhússal, zöldségekkel és egy palack emlegetett borral. A kemény hajópadlóra terített egyenesen maga mellé, és lábait kényelmesen kinyújtóztatva nekilátott a finom és meleg ételeknek. Monotonul rágott, miközben az alkonyatban a vizet nézte: a hömpölygő áradatot, mely most mintha gondolataival együtt északnyugatra vert volna. Most az Esticsillag fénye is ott ragyogott. Tekintete messzire kalandozott, ahova csak a tündék szeme lát, s ahova már talán azoké sem, a hegyeken túlra. Huszonkét éve nem látta Arwent. Ez a hiány elképesztő volt számára, és minden percben egyre inkább azzá vált. Először még nagyon fájt, később már csupán tompa, ám álladó sajgássá enyhült, de az iránta táplált érzései pontosan ugyanazok voltak, mint azelőtt. Hacsak nem erősebbek. Egyre többet álmodott vele, képzeletben ölelte és csókolta őt, beszívta a haja illatát, elképzelte tengerkék szemeit. Minden cselekedetében, minden gondolatában ott volt vele, s döntéseiben is ő támogatta. Néha azon töprengett, már-már egy idealizált képpé vált, de mindig emlékeztette magát, hogy amikor vele volt, akkor is annak látta. Gwindor szerint a szerelem elveszi az emberek eszét, de mégsem fedezte fel rajta a jeleit. Ő pedig soha nem beszélt vele erről. Senki sem tudja. Kivéve…
Ioreth nem tudott elég halkan lépni, hogy Aragorn éles hallása elől rejtve maradjon. Most mögötte állt, egyszerű barna ruhájában föléje magasodott. A férfi lenyelte a falatot és felé fordult.
– Miért nem mulatsz a többiekkel?
Ioreth tekintetében szomorú fény csillant. Aragorn mellé telepedett, aki szó nélkül vállára terítette saját pokrócát. Hideg volt az éjszaka, a csillagok fénye hideggé tette a lány pillantását is.
– Soha nem leszek olyan, mint ők – felelte halkan. – Én nem tudok felejteni.
– Az nem képesség kérdése – mondta Aragorn némi hallgatás után. – Előbb vagy utóbb megtalálod majd a jót mindabban, ami körülvesz.
Ioreth mondani akart valamit, de meggondolta magát. A férfi, hogy megtörje a csendet végigmutatott magán és holmiján.
– Megértem, ha nem akarsz mulatni, én sem. Viszont enned kellene valamit. Megoszthatom veled a vacsorámat?
– Én… Nem azért… – A lány zavarba jött.
– Parancsolj – közölte vele Aragorn ellentmondást nem tűrően, és a kezébe nyomott egy tiszta tányért. Végül Ioreth beadta a derekát és hajlandó volt elvenni egy szelet halat. Amíg ettek, nem szóltak egymáshoz, ám mikor utána megkóstolták az ízletes déli bort, kissé jobb kedvre derültek. Hosszan beszélgettek mindarról, ami a csata folyamán történt, és Aragorn beszámolt arról is, mi lett volna a haditerv. Ioreth is beszélt: arról, hogy nővére biztosan befogadja majd családjába, és hogy új életet kezdhet. Mindeközben pedig megvizsgálta a férfi karját, ami mindkettejük örömére gyorsan gyógyult.
Már egészen beesteledett. Ioreth-nek hirtelen eszébe jutott valami: belenyúlt kis zsákjába, és előhalászta a kapitánytól kapott pompás nyakéket.
– Ezt visszaadom – mondta. – Nem lesz rá szükségem, ha együtt térünk vissza Minas Tirithbe.
– Szeretném, ha megtartanád – felelte Aragorn komolyan.
– Hiszen ez a Helytartóé…
– Tévedsz. Az enyém. – Aragorn mélyen a lány szemébe nézett. – Mindenképpen tartsd meg. Ha akarod, akár el is adhatod, ki tudja, mikor lesz szükség a pénzre.
És akkor Ioreth Aragorn szürke szemeibe nézett, s bár nem tudta megköszönni mindazt, amit tőle kapott – az életét, a szabadságát, a becsületét és a reményét –, óvatosan megölelte őt, a férfi pedig némi meglepetés után viszonozta azt. A lány szégyellte boldog könnyeit, mikor elhúzódott tőle, ezért csak magán mosolyogva elnézést kért és visszasietett a hajó fenekébe. A nyakláncot rejtő zsákot magához vonva, a bor kellemes mámorával telítve szenderült el.
Sokszor volt szüksége a pénzre… De soha nem adta el a nyakláncot.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
