|
33. fejezet
2017.06.11. 22:11
A nap fényesen ragyogott, mikor Harlond nagy kikötői és számtalan hajói kibontakoztak a párából. Meleg nyári napsütés égette tarkójukat, ahogy fényes délben áthaladtak a város határát jelző bóják között. Aragorn a hajó aljában éppen azon igyekezett, hogy a lehető legjobb állapotban járuljon Echtelion színe elé.
Ami a színeket illeti: mogorván vette tudomásul, hogy alkarja és arca egészen lebarnult az utóbbi, fedélzeten töltött napokban, mikor azelőtt sokkal nagyobb szüksége lett volna a sötét bőrre. Végre a kötését is levehette. Karja ugyan még nem volt olyan ügyes, mint azelőtt, de Ioreth azt ígérte, némi gyakorlás után újra megerősödik majd. Miután megmosdott és valahogy elrendezte hullámos haját, felöltötte gondori díszöltözetét és felcsatolta Echtelion kardját, utolsóként lépett a hajó fedélzetére.
A látvány hihetetlen volt. Ahogy a főhajó bekanyarodott, egyre több hatalmas zászló bukkant fel, s közeledtükre a zsivaj is nőttön-nőtt. Gyerekek, fiatal asszonyok, egyszerű közemberek százai ünnepi ruhában integettek, kiáltoztak, sokan indulókat kántáltak. Amikor a pelargiri hajó orra megjelent, még tízszer hangosabb lett a tömeg, s szép lassan egy mondat harsogott túl mindent:
– Éljen Thorongil! Éljen Thorongil! Éljen Thorongil!
A férfi komolyan állt a hajó orrában Gwindor mellett, és arca semmiféle érzelmet nem mutatott, amíg barátja rá nem tette vállára a kezét.
– A híred megelőzött, barátom – súgta a fülébe. Thorongil fintorgott, mire ő elnevette magát.
A főhajó beállt a legszélesebb kikötőhöz, és a lelkes matrózok leengedték a platóját. Aragorn Gwindor unszolására végigsietett az alacsony fülkéken, hogy elsőként léphessen a nép elé. Ahogy kezével megérintette az egyik tartófát, érezte, hogy az egész szerkezet ing, és nem a folyó normális ütemére: a kint üvöltő tá-tá ti-tá-ti ritmusára válaszol. Igazuk volt a gondoriaknak, ezzel az üvöltözéssel tényleg meg lehet futamítani egy hadsereget.
Mikor kilépett a kikötőbe, jó érzés volt, hogy lába megint szilárd talajt érhet, de egy gondolatát sem hallotta az üvöltéstől, amit az ő személyének szántak. Megvárta, míg a többi hajóskapitány is összegyűlik háta mögött (mind a főhajóra szálltak, hogy érkezésük ünnepi legyen), majd kezét felemelve elcsendesítette a tömeget.
– Gondoriak! – kezdte, amilyen hangosan csak tudta. Persze fele annyira sem volt hangos, mint az ünneplők bármelyike, de ez is egy ürügy volt, hogy csendben legyenek. – Hálás vagyok a köszöntésetekért, de ez a győzelem nem az enyém, hanem Gondor népéé. Nem én nyertem meg ezt a csatát. Mindazok megnyerték, akik itt állnak mögöttem, és biztos kézzel győzelemre vezették hajóikat. Mindazok megnyerték, akik végül megmenekültek a kalózok fogságából – és mindazok, akik a győzelemért az életüket áldozták Umbarban – elhallgatott. Most először lett igazán úrrá rajta a szomorúság, ahogy az aggódó arcokat figyelte. Ezek az emberek otthagyták szeretteiket, hogy másokét megmentsék, mégis van, akire hiába várnak, mert már többé nem tér vissza. Lehajtotta fejét, és vele hallgatósága is fejet hajtott, tisztelegve a halottakért. A tiszteletadás után megtapsolták Aragorn szép beszédét, és lassan újabb skandálás kezdődött.
– Gondor! Gondor! Gondor!
– Mindjárt más – mondta Gwindornak halkan. A férfi visszasúgott volna valami csípős megjegyzést, de abban a pillanatban elfehéredett, amikor meglátta, hogy lovakat hoznak elébük.
– Most nem lehetne, hogy én várjak a hajón, amíg te ünnepelsz?
– Nem is gondoltam volna, hogy nem bírod a lovaglást – válaszolta a férfi, miközben felült saját sötétbarna ménjére.
– Nem is gondoltam volna, hogy van nőd – felelte Gwindor cinkos kacsintással. Aragorn fáradtan forgatta a szemét. Lassan ügettek, hogy a velük haladó menekültek követni tudják őket. Az ünneplő tömeghez az Úton járók és Pelennor falvainak lakói is csatlakoztak, így Aragorn egy kisebb hadseregnyi emberrel érkezett a fényben ragyogó, hófehér Minas Tirith falai alá. A déli kapu tárva-nyitva állt számukra, de még mindig nem látott ismerős arcot.
– Kedves a Helytartótól, hogy köszönt minket – állapította meg Gwindor, aki valószínűleg hasonló gondolatokat forgatott fejében, mint barátja. Aragorn nagyon kedvelte a hajósokat, ők ugyanis hozzá hasonlóan szabadabbnak érezték magukat, függetlennek az ország vezetőségétől. Mindig azt vettek a szájukra, amit csak akartak, hiszen nem volt senki, aki bírálja őket miatta. Egy család voltak a vízen, egy nagy és pimasz család. Most azonban nem értett vele egyet: tudta, Echtelion nem gőgből kerüli a köszöntésüket. Valami különös dolgot sejtett a háttérben.
– Talán baj történt – vélte aggódva. Gwindor arcán mosoly terült el, amit nem tudott mire vélni, de mikor kérdőn felé fordult, elkapta tekintetét.
Lassan vonultak végig a főtéren, majd kaptattak fel a hatalmas Fehér Város emelkedő utcáin. Lovuk patái alatt monotonul kopogott a kő, s a zajt néha nevetések és suttogások törték meg. Aragorn éles hallása miatt a nem neki szánt, mégis róla szóló mondatokat is jól értette: a legtöbben méltatták nagy tettéért „Gondor kapitányát”, néhányan csodálták a menet szépségét, és pár hölgy hozzá akart menni feleségül. Az egyik igen pajzán megjegyzésre felhorkant – ezt véletlenül Gwindor is meghallotta.
– Ha tudná, hogy nőd van… – mondta drámai sóhajjal.
– Gwindor – fordult felé a férfi. – Ha még egyszer ezzel jössz, lelöklek a lóról, ami nem lesz nehéz, és ezúttal anyád sem fog rád ismerni.
– Most leköphetnélek, Thorongil, drága barátom, de valahol mélyen ez annyira fájt, hogy komolyan elment tőle a kedvem – biccentett Gwindor enyhe félelemmel szemében. Ez persze egy villanásnyi idő alatt elpárolgott, amikor megpillantott egy gyönyörű, feltehetően kelendő fiatal lányt az egyik lépcsőn, amint a nevét sóhajtozva neki integet. Aragorn nem akarta elárulni, hogy Elrohirt látja a fiatal Gwindorban. Jobb, amíg nem tudja.
A hatodik szintre lépve Aragorn automatikusan lendítette volna lábát, hogy leszálljon a nyeregből, de egy tollsisakos őr figyelmeztette, hogy az ünnepi menetet nem kell ilyesmivel megszakítani, és továbbengedte őket. Vállat vonva folytatta az útját, de érezte a mögötte hömpölygő tömeg fokozatosan felgyűlő izgalmát, és sejtette, hogy valami turpisság van készülőben. Ahogy felléptetett a szűk folyosón a Fellegvár előkertjébe, meg is értette, miért.
Odafenn gyönyörű öltözékű nemes urak és nemes hölgyek sorakoztak, nagyjából félezren, s mikor Aragorn elsőként felbukkant a téren, hatalmas ujjongás és virágszirmok fogadták. Inkább kötelességtudatból, mint örömében, de elmosolyodott. A vendégek középen egy folyosót hagytak, ami az épület veretes kapujához vezetett, s ahol most egy fehér ruhás, szőkésbarna alak állt. Aragorn nem törődött semmi figyelmeztetéssel, ezúttal valóban leszállt a nyeregből, és Echtelion elé lépve ölében a tőle kapott karddal fejet hajtott. Várta a többieket, de nem történt semmi, ezért felpillantott urára.
– Nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki segített abban, hogy a tervünket véghezvigyük – szólt Echtelion, erős hangjára a népek elcsendesedtek. – Mindannyian pompásan végeztétek feladatotokat, mégis úgy érzem, hogy egyikőtök eltér a táraság többi tagjától.
Aragorn tudta, róla beszél. Kérdőn egyenesedett fel, és hirtelen abban sem volt biztos, dicséretet vagy szidást kap majd, de érezte, hogy bármelyiket elfogadná ettől az embertől. Echtelion fantasztikus volt: kinézetre barátságos és megnyerő, belül törhetetlen acél és lobogó tűz. Gondornak ilyen úrra volt szüksége.
– Gondor kapitánya! – süvöltötte egy kisgyerek a csöndben, de hiába tartotta Aragorn nevetségesnek, hogy valaha az ország kapitánya legyen, senki nem nevetett.
– Ez a férfi itt messzi földről érkezett országunkba, hogy segítsen rajtunk. Megkedveltük és a bizalmunkba fogadtuk őt. Átmenetileg kapitányi jogkörrel ruháztam fel, mivel ő értett a legjobban ahhoz, hogy a mentést véghezvigye.
– Uram, én… – kezdte halkan Aragorn, de Echtelion félbeszakította.
– Szerintem nem lenne igazságos megfosztani ettől a jogtól.
A dúnadán egészen elképedt, tudomást se vett a körülötte helyeslő emberekről. Alig ocsúdott fel, mikor a helytartó átnyújtotta neki az erről szóló okmányt.
– Thorongil, mától te vagy Gondor kapitánya!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
