|
34. fejezet
2017.07.01. 20:33
A Negyedik Kör vásártere nagyobb fogalomnak örvendett ebben az órában, mint az elmúlt két hétben együttvéve, s bár a portékák most is kiválóak voltak – ilyen gyönyörű terméshez rég volt szerencséjük –, a gondori lakosok most határozottan másért gyülekeztek.
Már az is különös volt, ahogy fel-le sétálgattak a keskeny úton, mégsem vettek semmit. Aztán ott volt az a két fiatal lány, akik tökéletesre bodorított frizurájukat és méregdrága ruhájukat elnézve nem azért álltak a karfiolos láda mellett, mert maguknak kellett volna vásárolniuk a zöldséget.
– Ő ennél sokkal különlegesebb – bizonygatta a sötétbarna, göndör hajú, a valószínűleg idősebb.
– Igen, hiába nagy méltóság, mégis olyan, mint bárki közülünk! – lelkendezett a másik, vörösesbarna hölgy. – Beszéljünk vele, hátha megtetszünk neki.
Messziről is hallani lehetett a gyerekes vihogásukat. Legalábbis Aragorn számára, mert a bódé másik végén szeretett volna almát vásárolni. Miután határozottan elindultak felé, s már ismerte szándékaikat, sietve lemondott a reggelijéről, és továbbállt a vásártér belseje felé. Ekkor látta meg megint, immár tizedszerre a kalapos házaspárt, akik valahogy újfent szembekerültek vele, és köszöntek neki, talán csak azért, hogy politikai jártasságukat fitogtassák, talán csak azért, hogy rácsodálkozzanak arra, egy kapitány is eszik, vagy pénzzel fizet. Nem mintha az árusok hagyták volna: épp az imént akartak rátukmálni egy egész könyvtárat, amiért megmentette Gondort.
Itt telt be a pohár. Futólépésben vágott át a drága árukkal teli sétálóúton, sorra lehagyva a könyv-, bor-, tea-, ruhastandokat, s meg sem állt a lépcső aljáig, ahol egy kis mellékutca húzódott, majd jobbra kanyarodva egy ponyvával fedett, illatos kis piac következett. Az itteni árusoknak eszükbe se jutott volna megbámulni – hacsak nem pillantottak fel díszes ruhája miatt, mert nemesemberek ritkán jártak erre. Az itteni holmik olcsóbbak voltak, és nem olyan szemrevalóak, hogy az uraságok gondolkodás nélkül megvegyék őket. A hely maga ettől még nem volt rossz, legfeljebb az ő szemükben: az alsó körök szegényebb családjai sokat látogatták a helyet. Most is a ládák között hagyott szűk folyosón lépkedtek gyermekeikkel kézenfogva, hogy kiválasszák a tökéletes holmit. Aragorn szívesen csatlakozott volna hozzájuk, de határozott célja volt: óvatos léptekkel indult a piac keleti sarka felé, nehogy egy gyereket is meglökjön közben. Ez a rész nem volt olyan forgalmas, a régi tárgyakat, könyveket és varrófelszerelést áruló bódék nem sokak érdeklődését keltették fel. Aragornét annál inkább: emlékezett rá, mikor először járt ezen a helyen, nagyjából két éve. Akkor még almára sem volt pénze, nem hogy fegyverre – és akkor még senki sem ismerte, hogy ingyen odaadta volna.
Az egyik, zöldre festett bódé mellett, egy hordó fél-takarásában szépen megmunkált nyelű hosszú tőrre lett figyelmes. Az asztalra terített konyhai és vadászkéseket és vékony borotvapengéket éppen egy öreg, szakállas férfi számlálta unottan és izzadva. Egy olajos ronggyal tisztogatta őket, de az egyik nyél mélyedéséből minden igyekezete ellenére sem tudta leszedni a rozsdát, ezért fel se nézett, csak megjegyezte:
– Szép napot!
– Már jó lesz az, Erbain.
A hangra felkapta a fejét, arcán azonnal fültől fülig érő, széles mosoly jelent meg.
– Azt a mindenségit, Thorongil, drága barátom! – A munkától megkeményedett keze alaposan megropogtatta a férfi ujjait, Aragorn legnagyobb örömére: öreg barátja semmit sem változott, pedig rég látta utoljára. – Vagy szólítsalak kapitányomnak? Úgy rohan a világ, jóformán azt se tudom már, én ki vagyok – nevetett fel a beszédes öreg, egy kés pengéjét egész közelről vizsgálgatva. – Különben is, miért nem iszogatod a jó déli bort odafent?
– Nem szeretem a feltűnést – mosolygott Aragorn, és végignézett a portékán. A gyönyörű, frissen tisztogatott pengék átlagon felüli minőségűek voltak, és élesek, mint a borotva, ezt ránézésre is könnyen megállapította. – A Fellegvárba pedig a feltűnésen át vezetnek a lépcsők.
Erbain harsányan nevetett, és megveregette a fiatal férfi vállát.
– Szánni való egy ficsúr vagy, hallod-e! Gyere, add a gúnyád, felmegyek én a szép úri hölgyekhez és a jó borhoz, amíg te árulod a borotvákat. De aztán olyan jó bicskanyeleket csinálj ám, mint én – mutatott fel egyet bizonyításul. Bár a kés maga a mindennapi háztartások eszköze volt, szorgalomból egészen szépen kivéste a nyelét, és olyan jól rögzítette, hogy Aragorn a pultba vághatta volna, akkor sem fordul ki a penge. Elismerően biccentett.
– Ha az ingem illene a pocakodra, barátom, megfontolnám a helyedben. – Ahogy körüljárta az asztalt, megtalálta a sarokba rejtett, alkarnyi rövidkardot, melyet már messziről észrevett, és nem véletlenül: a penge a gondori fegyverek határozott szimmetriáját, és Minas Tirith fekete-fehér mintázatait követte, de mégis szebb volt még azoknál is, amiket a város őreinek kezében látott. – Örültem volna, ha Umbar kikötőjében valaki ezzel a pengével a kezében jelenik meg mellettem – jegyezte meg, és ahogy elfordította a fegyvert, egészen meglepődött a látványon. Alig észrevehető, sötét indák futottak a markolattól a csúcs felé, és valahányszor csak találkoztak, egy újabb Fehér Fát rajzoltak ki, a hegyet kivéve: ott egy ismerős ezüst csillag csillant…
– Add azt ide! Nem eladó! – mordult Erbain, de Aragorn nem adta vissza, helyette a súlyát próbálgatva vagdosott a levegőbe.
– Öltél már embert?
– Disznót igen – felelte a férfi, aki – emiatt is – kissé aggódva nézte a harcias mozdulatokat, amelyek nem illettek a szűkös folyosókkal és rozoga bódékkal tűzdelt piactérre. Aragorn azonban ügyesen bánt a fegyverrel, és természetesen nem tett kárt semmiben.
– Umbarban sok volt a disznó – jegyezte meg, szemében düh és fájdalom csillant. Ahogy barátjára nézett, tudta, megérti, mit érezhet.
– A büdös pofájukat… Remélem, visítottak.
Aragorn bólintott. Nem örült az emlékeknek, és főleg annak nem, hogy a hadicsel dugába dőlt, ezzel több száz életet követelve. Inkább másra terelte a szót.
– Te készítetted a kardot, igaz?
– Ne is mondd – intett a férfi fáradtan. – Először még azt sem tudtam, hogy köszörűs is leszek, de mióta az az ostoba Ilmir nem végzi rendesen a munkáját, és a késeim olyan tompák lettek, hogy az asszonyok mérgükben azokkal verték a tomporom, rám maradt ez is. Most köszörülök, én, vagy a fiam, ha rossz a vas, és bizony többnyire rossz. Erre a minap már a pengekovács sem akart dolgozni, mert sok a munka, mert a haradiak kérték tőle, hogy verjen másfélét… Engem nem érdekelnek a haradiak a barna képükkel. Megfogtam a vasat, elkezdtem ütni, ahogy apám csinálta, aztán kard lett.
Aragorn rég nevetett olyan jót, mint ezen a történeten.
– Ha ez így lenne, már mindenki kovács volna, én is. Tehetség is kell hozzá, és neked van. Ez a tőr…
– Ugyan már, másnak egy nap egy ilyen, nekem két hétbe tellett. Tényleg mindent elhiszel, amit mondok?! – Erbain tovább sikálta a késeket, de közben Aragornt nézte, aki kissé aggódott az ujja épségéért. – Már az első találkozásunkkor is hiszékeny voltál. Egy kinyalt, hiszékeny északi ficsúr. – Egy kicsit gondolkodott, majd lecsapta az olajos rongyot az asztalra. – A fene belé, miért van, hogy én készítem a pengét, de te forgatni tudod?
Aragorn tisztán emlékezett rá, mikor két éve a városba érkezett, hogy felvegye a katonai szolgálatát. Talán azért, mert minden igyekezete ellenére sem hasonlított az alacsony, világos hajú, napbarnított és a meleget jobban tűrő gondoriakra, talán mert viselkedésében sem volt mindennapi, de nehezen találta a helyét, viszont szeretett sétálni. Véletlenül vetődött ide, a második kör piacára, és itt talált első barátjára a bolondos Erbain személyében, pedig csak egy jó bicskáért indult. Sokat elmond az öreg munkáiról, hogy a penge félelmetes módon azóta is éles maradt. S ő azóta is köpenyén viselt egy ezüst csillagot, ami Arwenre, Völgyzugolyra és Eriadorra emlékeztette. Még babrált egy keveset a kezében lévő tőrrel, majd a férfinak nyújtotta. Az rávigyorgott.
– Még mindig pont olyan hiszékeny vagy. Tedd el! Szerinted kinek csináltam, a feleségemnek, hogy szalonnát vágjon vele? Minek nézel te engem?
– Ezt nem fogadhatom el – rázta meg a fejét. – Csak úgy nem, túl értékes. Kifizetem.
– Kifizeted. – Erbain előredőlt a pult felett, és lehalkította hangját. – Kifizeted azoknak az életével, akik ártatlanokat ölnek. Mondtam: én tudom, hogy készül a penge, te pedig tudod, hogy forgasd. Ezt ne felejtsd el, Kapitány.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
